2. Kaszás Marianne: Céhek, ipartársulatok, ipartestületek iratai. Bp. 1996. MOL 91 p.

I. Szervtörténeti bevezetés - 3. Az ipartestületek megalakulása jogi szabályozásuk, működésük

Az ipartestületeknek ezekkel a jogosítványokkal való megbízása, melyek ellátása tulajdonképpen eddig az elsőfokú iparhatóságok feladatai voltak, nem elsősorban a hatóságok tehermentesítését szolgálta, hanem az ipari szakmák és az azokat űző iparosok érdekeit, akiknek egyszerűbb és megfelelőbb volt, ha a közigazgatási eljárást igénylő ipari ügyeiket az ipartestületek előtt intézhették. Később, az évtized végén a közigazgatás rendezéséről elfogadott 1929. évi XXX. tc. hatására az ipari közigazgatási, valamint ipari kihágási ügyekben a hatóságok rendszere átalakult. Az elsőfokú iparhatóság: a./ a községekben a főszolgabíró; b./ megyei városokban közigazgatási ügyekben a polgármester vagy helyettese, kihágási ügyekben a képviselőtestület által megbízott tisztviselő; c./ törvényhatósági jogú városokban közigazgatási ügyekben a polgármester által megbízott tisztviselő; d./ Budapesten a kerületi elöljáró lett. A másodfokú hatóság feladatát a törvényhatóság első tisztviselője, tehát az alispán vagy a polgármester látta el. Harmadfokú hatóságként közigazgatási ügyekben az iparügyi miniszter, kihágási ügyekben pedig a kihágási tanács intézkedett. A kihágási tanács a 287/ 1930. B.M. eln. sz. rendelet szerint a Belügyminisztériumban működött. A fentiek alapján láthatjuk, hogy az 1884. évi ipartörvény sem rendelte el kötelezően az iparosok részére az ipartestületben való részvételt. így ezek az intézmények - különösen vidéken - vagy meg sem alakultak, vagy gyenge, anyagilag szegény, ezért életképtelen, kitűzött céljukat el nem érő szervezetek voltak. Azonkívül hiányzott az ipartestületeknek egy olyan összefogó szerve, amely egységbe foglalta volna, és központi irányításával hatékonyabban segítette volna szervezeteiket. E tényezők miatt sürgették a kézművesek és az Ipartestületek Országos Tanácsa az ipartestületi reform megvalósítását. Több éves vita után végül megszületett az 1932. évi VHI. tc. az Ipartestületekről és az Ipartestületek Országos Központjáról. Az ipartestületi reform legfontosabb újítása az volt, hogy kimondta az ipartestületi kényszert, azt, hogy a törvény kihirdetésétől számított öt éven belül ki kell építeni az ipartestületi hálózatot, vagyis „minden képesített iparos valamely ipartestületnek kötelékébe tartozzék". A törvény 2. §-a szabályozta a testületek alapításának feltételeit, mely szabályozásnál a törvényalkotók tekintettel voltak arra, hogy a meglévő vagy újonnan alakuló testületek anyagi biztonsága fenntartásukhoz megfelelő legyen. Ezért a tc. úgy rendelkezett, hogy Budapesten iparág vagy iparcsoportok szerint legalább száz iparos szükséges az ipartestület megalakításához; vidéken a képesítéshez kötött ipart űző valamennyi kézművest közös testületbe kellett tömöríteni, és a megalakuláshoz legalább kétszáz tag megléte volt szükséges. Az egyes szakmák érdekeinek képviseletére külön szakosztályokat hoztak létre. A törvény és a végrehajtási rendelet részletesen szabályozta az új ipartestületek megalakítását, alapszabályaik elkészítésének és elfogadtatásának módját, az ipartestületek feladatait. A testületek legfontosabb feladataként a következőket határozta meg: 1. Az ipartestületi tagok mindennemű gazdasági, művelődési és emberbaráti felkarolása (7. §)• 2. A kisipar racionalizálása, azaz közös gépüzemek bevezetése, tökéletesebb termelési eljárások meghonosítása. Anyagraktárak, áru- és mintacsarnokok, szakipari és hitelszövetkezetek létesítése.