Ress Imre: Digitális forráskiadás vagy elektronikus mutatózás? A kora újkortól az államszocializmus végéig keletkezett tömeges forrásanyag közzétételének magyar gyakorlata. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. 13–31.
Közlemények rozatát eredményezte mind hazai viszonylatban, mind nemzetközi téren, noha a kora újkori és újkori forráskiadói tevékenység meglehetősen egyoldalú, elsősorban politikatörténeti irányultságú volt. A magyar történettudományban a hagyományos nyomtatott forráskiadványok nehézkességét jelzi, hogy az elkezdett, nagyobb korszakot átfogó forráskiadási programok szinte sohasem fejeződtek be, hanem a legtöbbjük torzóban maradt. Nemzetközi összehasonlításban kétségtelenül nagyobb szervezettséget lehet tapasztalni, de az olyan tömeges forrásanyag iránti kutatói igény kielégítése terén, mint például a kora újkori és újkori nemzetközi kapcsolatokat dokumentáló diplomáciai levelezés közreadása, egyre reménytelenebbé válik a nyomtatásban eddig megjelent, illetve a kiadásra váró források mennyisége között tátongó szakadék áthidalása. A befejezetlenségre nemzetközi példaként csak a több mint egy évszázada több-kevesebb rendszerességgel készülő németországi pápai Nuntiaturberichte közel nyolcvan kötetét vagy a vesztfáliai béke okmánytárának régóta húzódó sok kötetes, az 1998. évi évforduló kapcsán új lendületet kapott kiadása hozható fel negatív példának, amelyet a 19-20. század számos befejezetlen nemzeti diplomáciai okmánytárával lehet kiegészíteni. A tömeges forrásanyag hagyományos nyomtatott kiadásának a befejezetlensége vagy inkább a befejezés fizikai lehetetlensége eredményezte azt, hogy történészek körében — a bölcsészek technikai analfabetizmusáról elterjedt közfelfogás ellenére — nemzetközi méretekben jelentős fogékonyság tapasztalható egy-egy technikai újításnak vagy új adathordozónak a forráskiadás szolgálatába állítására vagy legalábbis a történeti forrásanyag könnyebb hozzáférhetővé tételére. A 20. század fordulóján a fényképezés megjelenése teremtette meg azt az új médiumot, amely elsősorban Európában a diplomatikai fényképtárak létrehozásával lehetővé tette a középkori okleveleknek és krónikáknak a eredeti őrzési helyétől független használatát. Nagyon tanulságos az a párhuzam, hogy akkoriban a fényképezés forráskiadási hasznosításához viszonyultak olyan minden problémát megoldó várakozással, mint amilyen optimizmus manapság a történeti forrásanyag digitális formában történő közzétételének kilátásait kíséri. A fotográfia nyújtotta korlátlan technikai lehetőség igézetében ugyanis számos nemzetközileg ismert neves történész is úgy vélte, hogy a földrajzilag szétszórt oklevelek fényképmásolatainak viszonylag egyszerűen és gyorsan végrehajtható összegyűjtése nem csupán megkönnyíti, de sok esetben helyettesítheti is a hagyományos forráskiadást. Noha a technikai megvalósíthatóság eufóriájában született nagyra törő tervek közül például a világ összes középkori elbeszélő forrásának fotografált formában való összegyűjtése és egységes szempontú közzététele nem valósult meg,1 az európai történeti kutatóhelyeken a századfordulótól egész sor, esetenként több tízezer oklevél másolatát tartalmazó fény képgyűjtemény alakult ki. Ezek a gyűjtemények az oklevelek összehasonlíthatósága révén kétségtelenül jelentős szerepet játszottak a medievisztika fejlődésében. A hagyományos forráskiadást azonban korántsem pótolták, sőt a közzétételhez szük-1 SCHMITZ, Fundus. 14
