Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.

bekezdés] (Csak zárójelben kérdezem meg: a másrészt-okról a szerzők elfelejtkeztek, esetleg szerkesztési vagy nyomdai hibáról van szó?) A szerzők szerint a kialakult „szemlélet fennmaradásához — közvetve vagy közvetlenül — maguk a levéltárak is jelentősen hozzájárulnak. " Állításuk igazolására két érvet hoznak fel (itt már az „egyrészt"-„másrészt" szópár mindkét tagja megvan): „Egyrészt a közalkalmazotti szféra egészét érintő tartós alulfizetettség következtében a levéltárak képtelenek magukhoz csábítani, illetve hosszú távon megtartani a szakmailag felkészült, idegen nyelvismerettel és számítástechnikai tudással felvértezett, az információs társadalom kihívásaira is reagálni képes szakembereket. Másrészt a felsőfokú levéltáros-képzés tananyagának szerkezete reménytelenül elavult, a modern levéltárakban alig használható ismereteket kapnak a hallgatók. ... Mindez arra ösztönzi a hallgatókat, hogy történésznek ... készüljenek." [4. p. 4. és 5. p. 1. bekezdés] Készséggel elismerem: mindkét tényközlés igaz. Azt viszont nem értem, hogy milyen alapon lehet a levéltárakat felelőssé tenni a közalkalmazotti szféra alulfizetettségéért és az egyetemi képzés rossz tematikájáért? A felelősség egyértelműen a bérügyi és a levéltáros szak tananyagát meghatározó egyetemi döntéshozóké! Folytatva az „okok" felsorolását ( a szöveg értelmében itt még mindig a kulturális intézményrendszerhez tartozás szemléletének fennmaradásáról, pontosabban a levéltárak ehhez való hozzájárulásáról van szó!), a szerzők kinyilatkoztatják a következőket: „A hazai levéltárak között ... — legyen szó akár közlevéltárakról vagy nyilvános magánlevéltárakról — országos szinten nincs érdemi szakmai együttműködés, gyors, hatékony információcsere, sőt, sok esetben inkább rivalizálásról és szakmai vagy — rosszabb esetben — személyi ellentétekről, egymás munkájának akadályozásáról beszélhetünk." [Uo.] Ezzel kapcsolatban úgy vélem világos: a szakmán belüli együttműködéshez, rivalizáláshoz stb. semmi köze annak, hogy a szakma melyik intézményrendszerhez tartozik. Ami pedig a lényeget illeti: itt megalapozatlan állításról van szó. Persze, ha valaki úgy képzeli el az együttműködést, hogy kitalál, megold valamit, majd azt mindenkire rákényszeríteni próbálja, az kétségtelenül csalódhat, és beszélhet az együttműködés hiányáról és egymás munkájának akadályozásáról. Egyébként is olyan értelmű országos szintű együttműködésre, amelyben típustól függetlenül valamennyi levéltár valamennyi szakmai kérdésben részt vesz, véleményem szerint nincs szükség. Az önkormányzati levéltárak vagy az egyházi levéltárak, vagy az egyetemi levéltárak közötti érdemi szakmai együttműködésre országos szinten is számos példa van, sőt, úgy vélem, a Magyar Országos Levéltár sem vonta és vonja ki magát azokból a projektekből, amelyekben érdekelt. Persze szerintem is szükséges lenne a valódi, nem kényszeren, hanem kölcsönös érdekeken alapuló szakmai együttműködés szélesítése, hatékonyságának növelése. (Az alábbiakban — a szerzőkhöz hasonlóan — még visszatérek erre a témára.) A fentiekben ismertetett okok miatt — a szerzők szerint — „az elmúlt évtizedekben nem születtek előremutató, a változó világ tendenciáit tükröző, átfogó elméleti vagy módszertani művek"; a levéltári anyag informatikai feldolgozása „egyhelyben topog''; „a hagyományos levéltári munka elavult alapfilozófiájának újragondolását célzó reformintézkedések nem történtek meg még a legsürgetőbb kérdésekben sem. " Utóbbiból példaként kiemelik az elektronikus iratkezelés és archiválás problémáját, és megállapítják, hogy azt „a hazai levéltárügy arculatát jelenleg még meghatározó 56