Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.

konzervatív gondolkodású levéltárosok gyakorlatilag olyan távlati kérdésnek tekintik, ami a következő 15-30 évben még nem befolyásolja döntően a levéltárosok szakmai tevékenységét." [5. p. 2. bekezdés] Ebben a szövegrészben is szerepel három vitatható, cáfolható megállapítás. 1. Ha nem is a kívánatos mértékben, de azért az elmúlt évtizedekben (nem elírás, a szerzők többes számot használnak) igenis születtek itthon előremutató elméleti és módszertani müvek, talán elég Ember Győző vagy Borsa Iván munkásságára, valamint a Módszertani Füzetek sorozatra hivatkozni. 2. Enyhén szólva túlzó, ha keményebben kell fogalmazni, rosszindulatú az a vélemény, hogy egyhelyben topog a levéltári anyag informatikai feldolgozása, mert pl. a Magyar Országos Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, vagy néhány egyházi levéltár ilyen irányú tevékenységének megindulását és fejlődését azért nem kellene ennyire figyelmen kívül hagyni. 3. Tény, hogy 2001 közepén Magyarországon a közigazgatás valamennyi szintjén túlnyomóan még mindig hagyományos iratanyag keletkezik, amelynek maradandó értékű része majd folyamatosan levéltárba kerül, ezért nyilvánvalóan a levéltárosok szakmai tevékenysége körébe hosszabb ideig, esetleg még 30 év múltán is beletartozik az ilyen iratokkal való foglalkozás. Remélem ez a megjegyzés elfogadható. Talán még az is, hogy jelen pillanatban aligha prognosztizálható pontosan az elektronikus iratkezelés terjedésének gyorsasága. Ha az 1999. december 31-i szakértői anyag már idézett becslését vesszük alapul, akkor már ebben az évtizedben meghatározó lesz a keletkező elektronikus iratanyag súlya. A Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybiztossága által készített, 2001. május 17-i keltezésű „Nemzeti Információs Társadalom Stratégia 1.0 verzió" és az ehhez kapcsolódó „Elektronikus Kormányzat Program" (2001. július) [www.ikb.meh.hu/Qkormenyzat] alapján pedig egyértelműen arra lehet következtetni, hogy ez az időpont akár az évtized közepén is bekövetkezhet. Ezek után már csak tisztelettel megkérdezem: milyen módszerrel állapították meg a szerzők azt, hogy a levéltárügyünk arculatát ma még meghatározó „konzervatív gondolkodású" levéltárosok véleménye szerint 15-30 éven belül az elektronikus iratanyag még nem befolyásolja döntően a szakmai tevékenységet? Saját tapasztalatom szerint ilyen sarkos vélemény nem jellemzi a magyar levéltárosok döntő többségét. Persze perdöntő csak egy egzakt felmérés lehetne! Ilyen felvezetés után nem meglepő a szerzők következtetése, amely így szól: „A magyar levéltárügy a monarchiabeli, illetve szocialista kori igényeknek megfelelő módszertani és gyakorlati felkészültséggel, eszközrendszerrel próbál megfelelni a vele szemben támasztott egyre bonyolultabb követelményeknek és próbál megküzdeni a rázúduló, az új adathordozók megjelenése miatt minőségileg is átalakuló levéltári anyaggal." Két költői kérdésem van a szerzőkhöz: vajon mit értenek monarchiabeli igényeknek megfelelő felkészültség és eszközrendszer alatt, és miért maradt ki a felsorolásból a Horthy-rendszer időszaka? Ezen a ponton az ember már nehezen tud szabadulni a gondolattól: esetleg nem az-e a szándék, hogy valamilyen cél érdekében, akár a valóságot és a meghatározó körülményeket is figyelmen kívül hagyva, a lehető legsötétebb színben tűnjön fel a levéltárak közelmúltbeli és jelenlegi helyzete, tevékenysége, aminek alapján aztán a vezetők, középvezetők és levéltárosok többségére mint minden baj okozóira, a modernizáció megrögzött kerékkötőire rá lehessen húzni a vizes lepedőt? 57