Cseh Gergő Bendegúz – Körmendy Lajos – Rácz György: Digitalizálás a levéltárakban. Levéltári Szemle, 52. (2002) 3. 3–18.
A digitalizálás lehetővé teszi, hogy egykor szétszóródott iratanyagot újra egyesítsünk virtuális módon: a szervesen összetartozó iratok megfelelő elektronikus segédlettel (pl. adatbázissal) újra összeilleszthetők. A digitalizálás történhet kutatói rendelésre, tehát pl. a levéltár nem xeroxot, hanem digitális másolatot készít és ad a kutatónak (vagy ennek papírra kinyomtatott változatát). Fentebb (3.2. fejezet) említettük, hogy — a hagyományos gyakorlathoz viszonyítva — ennek a politikának lehetnek anyagvédelmi előnyei is, ha az először elkészült másolatokat mesterpéldányként archiváljuk, további másolatokat pedig ezekről adunk. Bár ez így logikusnak és egyszerűnek hangzik, hozzá kell tennünk, hogy mindez csak akkor realizálható, ha a levéltár pontosan nyilvántartja és megfelelő visszakereső rendszerrel ellátja a készült (és őrzött) digitális másolatokat, ez pedig nem könnyű feladat, különösen nem nagy mennyiség esetén. Bár a levéltárakban nem gyakori eset az anonimizálás, de meg kell említeni, hogy a digitalizálással egyszerűbb ez az eljárás, mint a most szokásos dupla fénymásolás. A térképek vonzó, digitalizálandó anyagnak tűnnek sok levéltáros szemében. Ez azon kevés levéltári irategyüttes közé tartozik, amelynél a színeknek informatív jelentése van, tehát színes képrögzítés szükséges. Mielőtt azonban bárki is belevágna egy ilyen digitalizálási projektbe, érdemes számba venni a nehézségeket: • a megfelelő, színű másolat elnyerése sok próbát, beállítást igénylő munkafolyamat, tehát a termelékenység alacsonyabb, mint a fekete-fehér digitalizálásnál; • a térképek gyakran nagyméretűek, de legalább is vegyesek, tehát ennek megfelelő berendezés beszerzése szükséges; • a színes digitális képeknek óriási a háttérigényük, pl. egy A 0-ás méretű színes térkép kódjai megtöltenék egy CD-t. 4. 3. Kiadványok Az elektronikus kiadványok egyre terjednek, ezzel a lehetőséggel a levéltáraknak is élni kell, annál is inkább, mert a gyorsan emelkedő nyomdai költségek is erre a viszonylag olcsó megoldásra szorítják őket. A kiadványok megjelenhetnek CD-n, ennek terjesztése lényegében ugyanúgy történik, mint a hagyományos publikációké, valamint interneten, ami viszont eltérő terjesztési stratégiát igényel. A jelenleg általánosan használt CD-k adatrögzítő kapacitása (650 MB) bőven elegendő egy hagyományos kiadványra, még képeket is nagy számban közölhetünk. (Színes képeknél, különösen a nagy méretűeknél már szűk lehet a CD.) Az interneten már takarékosabban kell bánnunk a hellyel, egyrészt mert sokba kerülhet a fenntartás, ha béreljük a helyet a szerveren, másrészt arra is kell gondolnunk, hogy a képek letöltése sok olvasónak túlságosan lassú, tehát nem fogják emiatt a kiadványt használni. Ez a jelenlegi állapot. Már megjelentek a piacon a CD-nél nagyságrendekkel nagyobb befogadóképességű hordozók (pl. a DVD), de hogy amelyik válik valóban szabvánnyá, azt nem tudjuk. Rohamosan bővül az internetes adatátvitel sávszélessége is, ami azt jelenti, hogy egyre gyorsabban, egyre több információt tudunk letölteni a hálóról. Biztosan állíthatjuk viszont, hogy illúzió abban reménykedni, hogy belátható időn belül nagyobb fondokat tudunk fakszimile formában (azaz képként) publikálni, valószínűleg a 12
