Cseh Gergő Bendegúz – Körmendy Lajos – Rácz György: Digitalizálás a levéltárakban. Levéltári Szemle, 52. (2002) 3. 3–18.
fejeznek ki. A levéltári szakirodalom szerint a jó minőségű mikrofilmnek minimum 100 vonalpár/mm élességűnek kell lennie, azaz egy felvételen milliméterenként legalább 200 vonalat kell tudnunk megkülönböztetni (erre megvannak a megfelelő sűrűségű vonalakat ábrázoló ábrák, amiket mikroszkóp alatt kell vizsgálni). A digitális világban is mérik az élességet, itt DPI-ben (dot per inch, azaz pont per hüvelyk) fejezik ki az értékét. A fekete-fehér szkennelésnél általános a 200 DPI-s érték, a szürke skálánál ugyanez 300-400. Összehasonlításként: 200 DPI egyenlő 3,94 vonalpár/mm, 400 DPI pedig 7,87-tel. A különbség ijesztőnek tűnhet, a digitális másolatok azonban mégsem olyan rosszak, mint ahogy azt az adatok mutatják. Először is a mikrofilm-minőség túlbiztosított, a fentebb említett szabvány a kamera negatív (első generációs) filmekre vonatkozik, és azért olyan magas az értéke, hogy még a negyedik generációs filmmásolat is éles legyen. A film élessége ugyanis generációról generációra csökken, a jó minőségű negyedik generációs filmnek az értéke — ha az első 100 volt — már csak kb. 65. A digitális másolásnál nincs élességromlás. Másodszor: a digitális képeket „szoftveresen" feljavítják, azaz olyan képjavító algoritmusokat alkalmaznak, amelyek csökkentik az életlenséget. Ezért olvashatunk különböző szkennerek prospektusain meglepően magas (pl. 600 DPI) értékeket, az más kérdés, hogy a monitorok felbontóképessége általában ezen értékek alatt marad, tehát az élességjavulást nem érzékeljük. A digitális másolatoknál a kívánt élességet csak megfelelő hardverrel és szoftverrel tudjuk elérni. A jobb felbontású képet készítő berendezések természetesen drágábbak, és tudomásul kell venni, hogy a levéltári digitalizálásnál gyakran a szürke színskálát érzékelni tudó metódust kell alkalmaznunk, ami meglehetősen lassú, és nagy méretű fájlokat eredményez, ami több ezer kép esetén már komoly háttértárat, memóriát és nagy sebességű processzort feltételez. (Az „intelligens" digitalizálásnál más a helyzet, mert eleve csak jó minőségű nyomtatott anyagot lehet szkennelni, amihez elegendő a feketefehér színek felismerése.) A digitalizálandó irategyüttes kiválasztásánál figyelembe kell venni annak optikai jellemzőit, hogy a képek ne csak illusztrációként szolgáljanak, hanem valóban olvashatók és jó minőségben reprodukálhatók legyenek. 3. 7. Hatékonyság A levéltári digitalizálás jelenleg még viszonylag egyszerű eszközök esetén is elég drága és lassú, ráadásul a beruházás költségigénye ugrásszerűen növekszik, ha termelékenyebb és/vagy nagyobb méretű iratokat digitalizálni képes berendezéseket vásárolunk. Bár a költségeket illetően hosszútávon reménykedhetünk a csökkenésben, ez valószínűleg nem lesz jelentős, mert a levéltári digitalizálásban — elsősorban az elektronikus segédletkészítés miatt — nagy az élőmunka-igény, ez pedig nem fog változni. Megjósolható, hogy a nagy termelékenységű, eredeti iratok másolására szolgáló szkennerek éppúgy nem fognak a levéltárakban elterjedni, mint az óránként több ezer felvételt produkáló ún. átfutó rendszerű mikrofilmkamerák, mert alkalmazásuk elsősorban szabvány-iratokat nagy tömegben őrző irattáraknak (pl. bankirattáraknak) megfelelő, és a levéltári alkalmazásból már csak anyagvédelmi okok miatt is kizárhatók (a másolandó iratokat nagy fizikai igénybevételnek teszik ki). A nagy teljesítményű 9
