Cseh Gergő Bendegúz – Körmendy Lajos – Németh István – Rádi Péter – Reisz T. Csaba: A levéltárak helye az információs társadalomban, a levéltári anyag informatikai feldolgozása. Levéltári Szemle, 51. (2001) 1. 4–36.

váhagyni, amelynek az elektronikus iratkezelés és a számítógépes iktatás az alapja. Tárgyi eszközök hiánya, elavultsága, netán kompatibilitási problémák megoldhatatlan feladat elé állíthatják azt a levéltárat, amelyik esetleg egy megszűnt cég több millió adatból álló adatbázisát szeretné átvenni. Jelenleg a magyar levéltárosok nem tudnak mit kezdeni az elektronikus iratokkal, ezért — tudomásunk szerint — nem vesznek át elektronikus iratokat a szervektől. (Igaz, az átadási határidejük még messze van, de mint említettük, most kell a megfelelő lépéseket megtenni, mert akkor már késő lesz.) Többnyire az elektronikus alapnyilvántartások adatait kinyomtatott formában veszik át, azt azonban mondani sem kell, hogy ezek messze nem pótolják a bonyolult kapcsolatrendszerben lévő elektronikus iratokat. 4.4. Együttműködés a levéltárak között A levéltári informatika magyarországi alkalmazása alig több mint egy évtizedes múltra tekint vissza, tehát egy új, sok tekintetben kiforratlan szakterületről van szó. Egy kívülálló azt gondolná, hogy sűrű szakmai eszme- és tapasztalatcseréken formálódik az új diszciplína, de ennek nincs sok nyoma, a magyar nyelvű szakirodalom nagyon szegényes, a levéltárak sokszor kísérleteznek. Az informatikai beruházásokhoz szükséges szaktudás csak kevés intézményben van meg, a magas költségek pedig szintén arra ösztönözhetnék a levéltárakat, hogy összefogással csökkentsék azokat (pl. közös beszerzések, több levéltárat kiszolgáló oktatólaborok stb.). A levéltári együttműködés-képtelenség persze nem csak az informatikát jellemzi, így van ez más területeken is, ennek elemzése, okainak feltárása nem ennek a tanulmánynak a feladata. A fontosabb tényeket azonban regisztrálni kell, és a specifikus okokra is fel kell hívni a figyelmet. A '90-es években két olyan szervezet volt, amelyik fóruma és katalizátora lehetett volna a valós informatikai együttműködésnek: a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Levéltárosok Egyesülete — egyik sem tudta betölteni ezt a funkciót. Ráadásul — főleg személyi ellentétek miatt — a '90-es évek közepén gyakorlatilag megszakadt a szakmai kommunikáció a két szervezet között. Az MLE számítástechnikai szekciója, illetve az abban meghatározó befolyással bíró BFL több kísérletet tett az együttműködés elindítására: a tagok közösen indultak pályázatokon, közös hardver- és szoftverbeszerzéseket eszközöltek, pl. a TextLib nevű könyvtári adatbázis-kezelő programot így vették meg. A fővárosi levéltár térítésmentesen kínálta a fond- és állagkezelö valamint a térkép-nyilvántartási szoftverét, felajánlotta az e-mail szerverét a társlevéltáraknak. A szekciónak évente többször is voltak találkozói, ahol az informatikában érintett dolgozók kicserélhették a tapasztalataikat. Az eredmények azonban rendre elmaradnak: a TextLib használatáról nincs visszajelzés, a fondnyilvántartó adatbázisukat fel sem töltik a levéltárak, vagy ha igen, akkor nem használják, az e-mail helyzetet az előzőekben ismertettük. Ez a „visszacsatolás-hiány", ami végig jellemzi az együttműködést, arra utal, hogy a projektek soha nem fejeződnek be, viszont mindig újak indulnak. A kudarc több okra vezethető vissza. A projektekben nem látható a következetesség és a konzisztencia, ezért azok nem épülnek egymásra, sokkal inkább jellemzi őket az öt-24