Bakács István: Bevezetés a levéltári munka alapelveibe (Budapest, 1971) 143 p. KÉZIRAT

A selejtezés

vek -részre késsültek, s a magánvállalatok,, gaadnsá&i 4.rátképző szervek Iratanyagának sclcjtosésévei senki nem törődött. Igy például a csopeli Woiss Manfréd Müvek a tiz évnél régibe irataikat folyamatosan kiselejtezték, s ezzel a magyar iparfejlődés és a munkásosztály történte szempontjából nagyértékű forrásanyag sommisült meg.S valójában ez volt a helyzet minden európai államban, minthogy a magántulajdonban levő iratok megsemmisítésének megakadályozására nem volt joga az állambatalómnak,Yiszont az á 11amlratalomnak az államigazgatási szervek irattáraival szembeni negatív álláspontjára is van sajnálatos példa. Igy 1947-ben a magyar Minisztertanács népgazdasági érdekből elrendelte, hogy n

a törvényes kereteken belüli és ezenfelül lehetséges iratselejtezések haladéktalanul végre hajtandók", E rendelkezés végrehajtása a második világháború okozta iratpusztulást is felülmulta. Ez az elhamarkodott intézkedés ezenfelül azt a látszatot is keltette - amit propagandaanyagnak természetszerűleg felhasználtak -, hogy a szocialista társadalmi rendszer a levéltárakat felesleges intézményeknek tartja. Holott a valóság cgészen más, s éppen ezéit itt a Szovjetunió selejtezési módszerének ismertetését nem tartom feleslegesnek, 1942-ben dolgozt&k ki egy típus—iratjegyzéket, amely 15 főcsoportbon 803 tételben sorolja fel azokat az iratokat, amelyek minden iratképző szerv működése során mint viszszatérő ügyek jelentkeznek. Ilyenek a szerv irányítására, szervezésekre, tervezésekre, pénzügyi fedezetre, elszámolásokra, az egyes dolgozóiara, a munkatervezésre és a védelemre, a termelés minőségére, kutatómunkára, építkezésekre, ellátásra, adminisztratív-gazdasági ügyekre, jogi kérdésekre, kiadványokra, a szerv irattárára, irodájára és könyvtárára vonatkozó iraték. A nem típus jellegű iratokat