MUNKATERVEK, BESZÁMOLÓK, HOSSZÚ TÁVÚ KONCEPCIÓK

Varga János: A Magyar Országos Levéltár öt esztendeje, 1981–1985. • 1986. [LSZ 1986/4. 3-18. p.]

formájú rendeléseket foganatosítottunk. Hogy ez utóbbi tevékenységünk eredménye elmaradt a remélt mögött, annak kettős oka van. Szocialista relációban az öt-, illetőleg háromévenként kötött kulturális munkatervek az egyéb kapcsolatok mellett meghatározott időkeretben elvben rögzítik ugyan mind a hungarika-feltárás, mind a levéltári mikrofilmcsere lehetőségének biztosítását, a gyakorlatban mégis számos hátráltató tényezővel kerülünk szembe. Nem az az alapvető, hogy az időtartamok nem bővülnek, hiszen számottevő növekedésük esetén nem is mindig tudnánk kihasználni őket. Nagyobb gondot okoz, hogy egyes partnereink kimondatlanul is arra ösztökélnek bennünket, hogy az általuk adott időkeretet — legalábbis részlegesen — más célokra (tapasztalatcsere, konferenciákon való részvétel stb.) vegyük igénybe. Továbbá olyan külön filmcsereegyezmény, amely a felek részére évi kontingenst szabna meg, mindössze Csehszlovákiával van érvényben. A többi ország esetében a csere csak a kulturális egyezmény általános szövegén, vagy esetleg a szokásjogon alapul, amely pedig jobbára csupán lehetőséget, de korántsem kötelezettséget tartalmaz, így pedig reklamálásra okot nem is adó mód van rendeléseink fektetésére vagy késedelmes teljesítésére, amelynek leggyakoribb indoka az illető ország felvételező kapacitásának szűkössége, az anyagmozgatás és -szállítás nehézségei stb. Van ország, amellyel kapcsolatban mindezek sűrítetten jelentkeznek. Csak illusztrációképpen: Románia Szocialista Köztársaság, anyagi nehézségekre hivatkozva, újabban már önköltségen sem tudja fogadni kutatóinkat, öt esztendő alatt pedig már régen továbbított rendeléseinkre mindössze két alkalommal juttatott el nagyobb filmküldeményt hozzánk. A kapitalista és a fejlődő országok vonatkozásában más jellegűek nehézségeink. E téren a kultúregyezményben biztosított lehetőségeik maximális kiaknázását saját kutatóink nyelvismeretének szegényességén túl mindenekelőtt az teszi lehetetlenné, vagy legalábbis szorítja korlátok közé, hogy egyrészt a vonatkozó pályázatok elbírálásába és elosztásába nincs közvetlen befolyásunk, másrészt maguk a pályázati feltételek is eleve szűkítik a pályázók számát, minthogy az útiköltség részleges térítésének kötelezettségével olyan tehervállalást kívánnak meg, amelyre nagyon sok esetben sem a — e munkára egyébként alkalmas — levéltári dolgozónak, sem munkáltatójának nincs módja. (Arról itt most nem beszélve, hogy a levéltárakon kívül eső területek dolgozói közt fehér holló számba megy, aki eleget tesz saját (főhatóságunk és a Magyar Tudományos Akadémia hatályon kívül mindmáig nem helyezett azon közös utasításának, hogy államilag támogatott külföldi levéltári kutatásai során köteles az általa tanulmányozott irategyüttesről hungarikia-jegyzéket készíteni, és azt intézményünknek megküldeni.) Mindezek ellenére a tárgyalt országokban is tekintélyes mennyiségű hungarika vár reprodukálásra. Folyamatos megszerzésüknek azonban útját állja a devizahiány. Igaz, hogy ausztriai mikrofilmekre a bécsi delegáció költségvetése jelentékeny összeget irányoz évről évre elő, és ennek folytán osztrák eredetű hungarika-állományuirik szépen gyarapodik. Más országokat illetően viszont rendszeres devizailletménnyel nem. rendelkezünk, így csak alkalmanként adódik lehetőség arra, hogy az ő anyaguk révén is bővítsük hungarika-reprodukcióink körét. Ilyen alkalom az, hogy ha valamelyik ország a mi anyagunkról kér mikrofilmet, mert ez esetben azonnal elküldhetjük saját csererendelésünket. Időnként — különböző formákban és forrásokból — a Művelődési Minisztérium is segítségünkre siet. Végül: arra is van módunk, hogy annak a devizának meghatározott hányadát, amelyet külföldre irányult szolgáltatásainkkal mi magunk szereztünk meg az országnak, a Magyar Nemzeti Bank esetenkénti engedélyével és forinttérítés ellenében saját céljainkra, így importanyagok vásárlásán kívül mikrofilmvételre fordíthassuk, 7