SZAKMAI KÉPZÉS
Levéltári - Menne-Haritz, Angelika: Levéltárosképzés a XXI. századnak. • 1993. [LSZ 1993/4 66-85. p.]
hozzákötik őket gyakorlati munkájuk különlegességeihez, vagyis inkább csökkentik mobilitásukat. A képesítési formák két végletes típusa: — egyetemi képzés valamilyen tudományágból, a levéltári pályára jutásnak érdemjegyes szakdiplomával történő kontrollja nélkül, — továbbképző (munkahelyi) szemináriumok a munkába állás után, érdemjegyes bizonyítvány nélkül. A kettő között áll — a levéltáros-iskolái képzés, többé-kevésbé szorosan kapcsolódva egyfelől egy levéltárhoz (gyakorlati rész), másfelől egy egyetemhez (elmélet és tudományos kutatás), többnyire érdem jegyes végbizonyítványok alapján történő felvételi kontroll után, de még a tulajdonképpeni pályakezdés előtt.44 Eltekintve azoktól az egyetemi kurzusoktól, amelyek, mint Spanyolországban és Angliában, az állami alkalmazáshoz szükséges felvételi vizsgára készítenek elő, egyetemi stúdium, mint viszonylag új fejlemény, eddig Kanadában és az USA-ban létezik.45 Az egykori NDK-ban is volt ilyen, 46 de ott a kutatási és tanszabadságot politikai előírások erősen korlátozták. Emellett van egy sor hagyományos oktatási intézmény, a levéltáros-iskolák. A régebbiek gyakran levéltárakhoz kötődnek, az újabbak, amelyek könyvtáros- és dokumentátorképzést is kínálnak, inkább egyetemekkel állnak kapcsolatban. A levéltáros-iskolákban erősebb a képzés gyakorlati orientációja, mint az egyetemeken. A tudományos kutatáshoz szükséges egyetemi keretfeltételek azonban itt sokszor nincsenek is meg. A képzés itt is többnyire a szakmai pálya megkezdése előtt történik. Egyébként a levéltáros-iskolák, az egyetemi szakkal ellentétben, a legtöbb esetben célzottan közszolgálati tevékenységre készítenek fel, s ez a képzési forma más típusú levéltárak tevékenységi területeit nem érinti. E területeken más formák jönnek létre, amelyek szintén szakfőiskolától vagy egyetemtől egészen a munka melletti továbbképzésig terjednek. Mind az egyetem, mind a levéltáros-iskolák átfogó, tudományosan megalapozott koncepció szerinti képzést nyújtanak. Ezzel szemben a munkahelyi tanfolyamokon vagy továbbképző szemináriumokon szerzett szakképzettség, amivel szakképzetlen levéltárosok gyakran élnek, néhány jellegzetes eltérést mutat, amely kihat a képesítéssel együtt szerzett szakmai öntudatra. A munkába állás rendszerint a szakképzés megkezdése előtt történik. Ezért a tanfolyamokat a munka mellett végzik, ami már csak szervezési okokból is különálló szakterületek és oktatási blokkok szerinti tematikus megosztáshoz vezet. Az oktatás a résztvevő mindenkori szakmai környezetében való közvetlen hasznosításra irányul, és e szükségletek szerint szerveződik. Ez a forma a szakokat egyes, kapcsolat nélkül egymás mellett álló tömbökre forgácsolja szét. Az egész szakma áttekintése lehetetlen; készségek kialakítása folyik, s gyakorlati példák szemléltetik, hogy tipikus helyzetekben mi a helyes eljárás. Az ilyen rendezvényeket többnyire szakmai egyesületek kínálják. Az előadók az oktatást fő foglalkozásuk mellett végzik, s ezzel garantálják ugyan a közvetlen gyakorlati vonatkoztatást, azonban a saját munkahelyükön gyakran annyira le vannak terhelve, hogy a tananyag rendszerezésével kapcsolatos, valamint didaktikai követelményeknek nem tudnak megfelelni. A hallgatók a részvételről igazolást kapnak. Teljesítményértékelés fölösleges. Az ilyen továbbképzésnek semmilyen funkciója nincs a szakmába bejutás ellenőrzésében vagy a szaknyelv és gondolkodásmód elsajátításában, azaz a szakmai alapkonszenzus kialakulásában. Kifelé, tehát a levéltár-fenntartók felé is a képesítés tetszőlegességének képzetét kelti, s ezért a szakmai struktúrák bomlásának tendenciáját erősíti. A munka mellett szerzett végzettség a résztvevőkben inkább pragmatikus hozzáállást alakít ki, és aligha alkalmas szakmai identitás megalapozására. A le-81
