Segédletkészítés, adatbázis-építés
Darabszintű - Güntner Péter: A soproni hagyatéki leltárak számítógépes feldolgozása. • 1997. [LSZ 1997/3. 14-25. p.]
árvaszékek visszakapták-e az őket megillető dokumentumokat (1868. évi LIV. te. 575. §), csak a további levéltári kutatómunka adhatja meg a választ. Az 1877. évi gyámügyi törvény teljesen átformálta a rendszert. A legjelentősebb változásnak az alábbi bizonyult: 1877-1894 között kétféle halálesetfelvételi lapot készítettek, egyet a járásbíróságnak („Haláleset-felvétel a bíróságok részére”), s ha az örökösök között még meg nem született személy vagy kiskorú, illetve gondnokság alatt álló volt, akkor egyet az árvaszéknek küldtek el („Haláleset-felvétel a gyámhatóságok részére”).21 A két lap abban különbözött, hogy az árvaszék részére készült haláleset-felvételi lapon a gyámságra vonatkozó kérdések is szerepeltek. A fenti módszer szerint a hagyatéki leltárakat is elkülönítették: vagy a járásbíróságoknak, vagy az árvaszékeknek küldték el (1877. évi XX. te. 236. §). A szabályozás révén az 1877 utáni árvaszéki iratanyag nagyon felduzzadt, a gyámhatóság részére felvett haláleset-felvételi lapok és leltárak tömegesen fordulnak elő. Összefoglalva elmondható, hogy a szabályozás alapján az árvaszékek iratanyagába csak a hozzájuk tartozó ügyekben felvett leltárak kerültek, a bírósági iratanyagban pedig 1877 és 1894 között ezen leltárak nem találhatók meg. Mivel a felvett leltárak többsége 1877-től 1894-ig az árvaszékhez kerülhetett - a bíróságok a leltárakat csak akkor kapták meg, ha „az örökösök ismeretlenek vagy örökös általában nem létezik” (1877. évi XX. te. 233. és 236. §) -, a levéltári anyaggyűjtés során elsősorban az árvaszékek iratanyagának feltárását kell szorgalmazni. Az 1894. évi XVI. te. az előző évekhez képest megint jelentős változásokat hozott. A szabályozás az örökösödési eljárást teljes egészében a járásbíróságok hatáskörébe összpontosította, ennek megfelelően az árvaszékek korábbi jogosítványaik nagy részét elvesztették. 1894 után az árvaszékek továbbra is csak a hozzájuk tartozó ügyekben felvett leltárakat kapták meg (csak másodpéldányt!), de a bíróságokhoz az összes leltár beérkezett. így - a szabályozást figyelembe véve - az 1890-es évek második felében leltárak feltárásáért először a bírósági iratanyagban célszerű kutatni. A levéltári tájékozódás után azonban úgy tűnik, hogy a dualizmus kori járásbírósági iratanyag esetünkben töredékes - és még az intézmény működése sem feltárt -, nagy része egyáltalán nem maradt fenn. Minthogy a járásbírósági iratanyagra valószínűleg nem lehet számítani, ezért a hagyatéki leltárak után megint az árvaszék iratanyagát kell szemügyre vennünk. Az örökösödési törvény (1894. évi XVI. te.) és az 1895. évi belügyi és igazságügyi rendelet az örökösödési eljárást és ezzel együtt a haláleset-felvételi lap és leltár elkészítését hosszú évekig szabályozta, ezért tekintsük át, hogy ezen iratok felvételére milyen előírások vonatkoztak, és mit tartalmaztak. A haláleset-felvétel A városokban a haláleset-felvevő közeg, községekben a jegyző vagy a körjegyző végezte el a haláleset felvételét. Az ezzel kapcsolatos teendőket a halottkém jelentését követő három napban kellett elkészíteni (1894. évi XVI. te. 12. §). A haláleset-felvevőnek gondoskodnia kellett a vagyon biztonságáról, azt szükség esetén zár alá is vehette (1894. évi XVI. te. 10. §). Fontos azt kiemelni, hogy haláleset-felvételi lap minden elhunytról készült (1894. évi XVI. te. 11. §), még ha az elhalálozott vagyontalannak is bizonyult.22 A haláleset-felvétel általában az elhunyt elhalálozási helyén készült, de ha a halál és az utolsó lakhely nem egyezett meg, akkor bírósági határozatra az elhunyt lakhelyén is felvették.23 17
