Segédletkészítés, adatbázis-építés
Darabszintű - Güntner Péter: A soproni hagyatéki leltárak számítógépes feldolgozása. • 1997. [LSZ 1997/3. 14-25. p.]
Az 1910-ben megjelent, a kérdéskört legátfogóbban tárgyaló kézikönyv megállapítja: „a jól képzett halottkém a tetszhalott életmentője”, vagyis a szemle során az első dolog, amit el kell dönteni az, hogy az illető valóban elhunyt-e.7 Akiadott könyvek a halottkémlelés négy fő célját a következőkben határozták meg: annak megállapítása, hogy nem forog-e fenn tetszhalál esete, természetes vagy erőszakos halál következett-e be, az illető nem járványos betegségben halt-e meg, s hogy mi okozta a halálesetet.8 A halál tényének megállapítása után megtörtént a személyazonosság, továbbá a halál időpontjának és okának feljegyzése. A halottkém adhatta ki az engedélyt a temetésre, de az előbbi engedélyezése csak az elhunyt megvizsgálása, illetve két nappal a halál beállta után volt lehetséges.9 A halottkémlelést orvosi diplomával vagy halottkémi vizsgával lehetett lefolytatni, de vizsga letétele nélkül is dolgozhatott az a személy, aki már legalább két éve kifogástalanul halottkémlelést végzett.10 A halottkémnek a halotti vizsgálat során a halál okát is meg kellett állapítani;11 a halottkémek számára kiadott kézikönyvek a következő ragályos betegségek felismerésére helyezték a hangsúlyt: pestis, kolera, hasi és kiütéses hagymáz, himlő, roncsoló toroklob (diftéria), kanyaró, vörheny (skarlát), vérhas, lépfene, orbánc-veszettség, takonykor, szamárhurut.12 A halottkémnek a fenti adatokon kívül a halálesetet jelentenie kellett a községi vagy városi elöljáróságnak, mely értesítette az illetékes halálesetfelvevő közeget. Jelentését, ha a „hagyaték bármi okból veszélyeztetve van... »sürgős« szóval jelzi” (1894. évi XVI. te. 9. §). A haláleset után, ha a rendelkezések úgy kívánták meg, először a haláleset-felvételi lapot, majd a hagyatéki leltárt vették fel. A hagyatéki leltár felvételére vonatkozó törvények, miniszteri rendeletek, városi szabályrendeletek 1868-1894 között - A hagyatéki leltárak fellelhetősége A dualizmus kori Magyarországon az örökösödési eljárást először az 1868. évi LIV. te. szabályozta. Atörvény az egész eljárást a bíróságok hatáskörébe utalta, így a hátrahagyott vagyon leltározásáról is ők gondoskodtak. Bírósági eljárás, tehát haláléset-felvétel és leltározás akkor indult, ha a) az örökösök közt kiskorúak, elmebetegek vagy általában olyan személyek voltak, akik gyámság vagy gondnokság alá tartoztak, b) az örökös távol volt, c) egyezség hiányában az érdekeltek közül azt valamelyik kérelmezte, d) az örökös ismeretlen volt, vagy egyáltalán nem létezett (1868. évi LIV. te. 560. §).13 Az örökösödési eljárás mellett, ahol nem voltak gyámhatóságok, a bíróságok gyámügyi osztályainak kellett a gyámsági feladatokat is ellátniuk. így a bíróságoknak aránytalanul sok és korábban nem is tevékenységi körükbe tartozó feladatokkal kellett megbirkózniuk (pl. gyám, gondnok kinevezése). Sopronban évszázadokon keresztül a gyámügyi teendők ellátását, az árvák vagyonának kezelését különböző városi intézmények: az árvabizottság (Weisen Comission), az árvaválasztmány és az árvapénztár végezték. Az árvaszámadások egy sorozata pl. a 16. századtól maradt fenn.14 Hasonló feladatokat ellátó szervek a mezővárosokban és a többi szabad királyi városban is működtek. A hagyatéki leltár további kezelését illetően a törvény a bíróságoknak előírta, hogy ahol gyámhatóságok működtek és az 1868. évi LIV. te. 560. § a) vagy 15
