LEVÉLTÁRTUDOMÁNY
Csiky Annamária: Iratértékelési munka a magyar levéltári szakirodalomban Levéltári Közlemények, 88. (2017) 425-
A hetvenes évek, a tételszámos iratkezelés és a kötelezően előírt irattári tervek bevezetésének idején Schneider Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy sok esetben hiányzik egy általános érvényű utasítás, az egységes központi minta. Úgy ítélte meg, hogy az irattári tervek elkészülte egy csapásra nem fogja megoldani sem az ügyintézés könnyítését, sem a történeti értékkel bíró iratanyag maximális védelmét, nem alkalmas a levéltárban véglegesen megőrzendő iratok körének reális megállapítására. Szerinte fontos, hogy a nem selejtezhető iratok körét felülvizsgáljuk, mivel az nagyon sokféle lehet. Probléma, hogy a nem selejtezhető iratok meghatározásánál a szervek sok esetben ügyviteli szempontok szerint járnak el. Ki kell választani azokat az ügyköröket, illetve iratféleségeket, amelyek mindenképpen ebbe a kategóriába esnek. Feltétlenül sort kell keríteni az iratok történeti forrásértékének tisztázására, a forrásérték minimumának meghatározására. Ezt leginkább a jövő kutatói igényeinek megfelelve kell kialakítani. El kell készíteni központi irányítással egy ügykör-, illetve iratminimum-jegyzéket, amelyek az éppen hatályos irattári tervek módosításához szolgálhatnak alapul.68 A kompetencia- és ügymene telemző munkálatok után olyan selejtezési tervezeteket kell készíteni, javasolta Schneider, amelyek nem csak egyes irattártípusokra alkalmasak, és egymást nem keresztezik. A szerző szerint az Országos Levéltári Főfelügyelőség feladata lenne a közigazgatási irattárakban rejtőző kútfők kutatása és az azok megőrzéséről való gondoskodás. Esetleg helyszíni szemlét is lehet tartani, és átfogó selejtezést kell végezni. A levéltárba kerülő anyagot lehetőleg az aktát termelő szervnél kell biztonságos körülmények között elhelyezni, s ezt a megőrzést állandó ellenőrzés alatt kell tartani. „A fejlődés iránya tehát azt mutatja, hogy a közhatósági iratokat őrző levéltá rak közhivatali jellege nemcsak, hogy változatlanul fennmarad, hanem a jövőben mindig erősebb szálak fűzik majd az élő közigazgatáshoz. E körülmény azonban nem befolyásolhatja a levéltárnak mint tudományos kutató intézetnek genetikus hivatását, legfeljebb – mint láttuk – közhivatali feladatait sokszorozza meg.”69 Szegőfi Anna már többször idézett módszertani előadásában a selejtezési mintajegyzékek szervtípusonként való készítésének bemutatására is vállalkozott. Ennek két fajtáját elemezte. Az egyik a minimumjegyzék, amely azon iratok tárgyát sorolja fel, amelyeket nem selejtezhetőnek minősített. A másik fajtája ennél bővebb adattartalommal rendelkezik, így megjelöli a tárgyat, és a selejtezési határidőket is feltünteti. Az iratértékelés és a selejtezés végrehajtása során Szegőfi a legfontosabb problémának azt tartotta, hogy „az ügyviteli és levéltári selejtezés nem válik ketté a levéltárak gyakorlatában.”70 Abban a tekintetben tehát teljes a konszenzus, hogy a levéltári selejtezés (és itt a belső levéltári selejtezés mellett a szerveknél folyó selejtezések szakmai felügyele-Mérleg 438 68Schneider: i. m. 505. 69Jánossy: i. m . 55. 70Szegőfi: i. m. 27.
