Hungarica-kutatás
Csortán Ferenc: bukaresti magyarok a két világháború között az emlékiratok és a visszaemlékezések tükrében. LSZ 58. (2008) 1. 34-40.
A bukaresti magyar diákság Erdélyi magyarok korszakunkban a legnagyobb számban a kolozsvári egyetemre mentek jogászi, tanári, orvosi oklevélért. Katolikus teológia Gyulafehérváron volt, a magyar protestáns lelkészképzést a kolozsvári teológiai akadémiák biztosították. Műszaki oktatást bukaresti, jászvásári és temesvári fakultások kínáltak. Csak Bukarestbe lehetett testnevelési főiskolára menni. És akadtak persze akik Budapestre mentek tanulni. Mellettük jópáran tanultak Nyugat-Európában, Csehszlovákiában is. Ok általában olyan képzésért utaztak külföldre, amit Romániában nem tanulhattak (pl. textilmérnöki szakon); nem utolsó sorban pedig külföldre mentek tanulni a numerus clausus által sújtott zsidók. Az alábbiakban két hajdani bukaresti diák, egy orvos valamint egy vegyészmérnök diákéletének 1913-1940 közötti tapasztalatait foglaljuk össze, szemléltetve ezzel egy későbbi korszak romániai magyar értelmiségének szocializációs terepét is. Nagy András csíkszeredai értelmiségi-család sarja volt. 1923-ban érettségzett Csíkszeredában, majd orvosi karra nyert felvételt Bukarestben. Nővére egy évet járt a budapesti egyetemre, de már ez is túl nagy pénzügyi megterhelést okozott a családnak. Ezért szüleik csak úgy vállalhatták mindkettejük taníttatását, ha az Románián belül történik. Az is kézenfekvő volt, hogy az új viszonyok között a megélhetés biztosításához románul is jól meg kellett tanulni, ráadásul a budapesti egyetemi oklevél nemigen biztosít karriert idehaza. Mindezeknek a körülményeknek köszönhetően mindketten Bukarestbe mentek tanulni. Gyötrelmes volt a beilleszkedés, a román nyelv (oktatási nyelv) fiatal felnőttként történő elsajátítása. A lassan összeverődött magyar csoport inkább a kis cukrászdákat látogatta. Három diák: Nagy András, Nagy Boriska és Themák Ede fejében 1925 nyarán megszületik az elképzelés: „a Bukarestben tanuló magyar diákokat egyesületbe tömörítsük. Újsághirdetést tettünk közzé, hogy jelentkezzenek nálunk az érdekeltek, ha felvilágosításokra van szükségük. Akkoriban semmi akadálya sem volt az ilyen szervezésnek és a magyar újságok feladatot véltek teljesíteni, amikor az ilyen felhívásnak helyet szentelnek, természetesen díjmentesen. Őszre — magunk sem reméltük — mintegy 50 egyetemi hallgatótól kaptunk életjelt, köztük volt négy leány is, nővéremen kívül a szentkirályi Kovács Irma, a kézdivásárhelyi Bándi Ilona és a temesvári Wawra Janka. Egyesületet létrehozni, persze, már nem volt ilyen egyszerű. Minden megyének megvolt a maga, egyetemi hatóságok által helybenhagyott szervezete. Nemzetiségi alapon való szervezkedésre addig nem volt példa és talán nem is lett volna ajánlatos ilyesmivel előállni. Végül a kérdést a próféta lobogású Nagy Sándor és a sokféle hájjal megkent, bukaresti bennszülött Kányádi Béla református lelkészek oldották megt. Volt ugyanis a református egyháznak egy kultúrköre, a Koós Ferenc Kör. Ennek többféle szakosztálya mellé jegyzőkönyvi határozattal létrehoztak egy diákszakosztályt, melynek tagja lehetett minden Bukarestben tanuló főiskolai hallgató, valláskülönbség nélkül, ha magát magyarnak vallotta. A szervezés körüli tevékenységem folyománya volt — és mert ennek a munkának nyilván más gazdája nem akadt volna, a helyzet pedig akkor még sem díszt, sem előnyt nem ígért viselőjének — hogy katolikus létemre elnökké választottak. Az ilyen megoldásoknak Kányádi Béla volt a nagymestere. Elnök voltam aztán, míg csak be nem 37
