Levéltári szervezetet meghatározó intézkedések, tervezetek, értékelések
Sipos András: A magyar önkormányzati és területi levéltárak egykor és napjainkban. Levéltári Szemle, 66. (2016) 4. 5-15.
Sipos András tekinthető olyan kiépült, stabil szervezeti keretekkel bíró intézménynek, melynek működését elsősorban a levéltáros szakma autonóm normarendszere határozta meg. A századforduló időszakától kezdődően ez az intézmény valódi történeti és levéltártudományi műhelynek számított, ám országos intézményhálózattal nem rendelkezett. A megyei és városi levéltárak az önkormányzatok igazgatási szervezetének alkották részét. 1883-tól a vármegyei levéltárosi állás betöltésének az Országos Levéltárban leteendő vizsga volt a feltétele, egyetemi végzettséget csak 1929-től kívántak meg. A vármegyei, illetve városi „főlevéltárnoki” állás egyfajta speciális történeti képzettséggel és érdeklődési körrel rendelkező hivatalnoki pozíciót jelentett. A legfőbb feladatkört az adott törvényhatóság érdekeinek szolgálata képezte, a levéltárnokok a szakma fejlődését elszigeteltségük miatt csak esetlegesen tudták követni, a levéltári szakmai elvek érvényesítése és a jó gyakorlatok átvétele, helyi alkalmazása nagyrészt személyes ambíciók és érdeklődés függvénye volt. Nem létezett semmmiféle szakmai koordináció vagy felügyelet, s a levél tárnokok munkájának zömét a folyó közigazgatási igényekhez kapcsolódó ügyek intézése jelentette. A nem törvényhatósági városok, illetve a községek iratai pedig jószerivel kívül rekedtek a levéltári tevékenység fókuszán. Budapest székesfőváros helyzete ettől némileg különbözött, mivel itt 1901-ben a tizenöt évnél régebbi iratok őrzésére és gondozására történeti levéltári szakhivatal létesült. A levéltárosok — a hivatalok napi ügykezelési feladatainak ellátása, valamint a kutatási igények kielégítése mellett — döntően várostörténeti tárgyú publikációs és szerkesztői tevékenységet folytattak. Az állomány nyilvántartása, értékelése, segédletek készítése nem tartozott elsődleges feladataik közé. Központosítás és szocialista levéltári rendszer A második világháborút követő hatalmi viszonyok eredőjeként Magyarország szovjet befolyási övezetbe került, ahol 1948—1949-ben sztálini típusú kommunista diktatúra létesült. A II. világháborút követően a levéltári rendszer újjászervezésére a szigorú központosítás jegyében és e folyamat részeként került sor. Az 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendelet elrendelte a törvényhatósági és önkormányzati levéltárak új kerületi állami levéltárakba való összevonását, amelyek szakmai és adminisztratív téren a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter felügyelete alatt álló Levéltárak Országos Központja (LÓK) irányítása alá kerültek, míg a tudományos felügyeletet a Magyar Tudományos Akadémia látta volna el. A LÓK kezdeményezése nyomán a kerületi levéltárak létrehozásának folyamata az egyazon székhelyen működő megyei és a városi levéltárak összeolvasztásával vette kezdetét. (Budapest — az ország fővárosa, egyben Pest megye székhelye — mind a mai napig az egyedüli kivétel.) Anyagi lehetőségek hiányában végül is nem vált valóra a több megyére kiterjedő illetékességű kerületi levéltárak felállítása, a kormányzat 1952-ben ejtette ezt a tervet, s helyette minden megyében állami területi levéltár működött, melyekbe beolvadtak a korábbi törvényhatósági és városi levéltárak. Ezek alkották — és jogutódaik alkotják mind a mai napig — a magyar levéltári hálózat gerincét. Rajtuk kívül semmiféle helyi, területi levéltár nem létezett. 1953-ban 21 állami levéltár jött tehát létre a 19 megyeszékhelyen, illetve a fővárosban. A három kisebb vármegyéből 1950-ben létrehozott Győr-Sopron megyében, bár Sopron megszűnt a megye központja lenni, jelentős helyi tradíciói és kivételesen 6
