Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)

2019 / 6. szám - Vargáné Gárdony Julianna: „Az én keresztem”

Több intézmény közül emlékezetes szá­momra a Villányi úti mozgásterápiás inté­zet. Itt a híres Pető-módszerrel próbálták többi kis társammal együtt kevésbé bénult izmainkat erősíteni és megtanítani újra járni. De mi legszívesebben a rácsos ágyakon csúszkáltunk keresztül-kasul, kék-zöld foltokat ejtve a bénult kis vég­tagokon. Mert a sors kegyes volt hozzám, felső végtagjaimról eltűnt a bénulás! S eleven voltam, mint a kisördög. Lassan iskolaérett korba értem és úgy tűnt, itt Pesten, a Villányi úton kezdem el iskolai tanulmányaimat De édesanyám úgy döntött - s ezt megerősítette egy gondozónői vélemény is -, hogy számomra jobb lesz, ha otthon folytathatom további kis életem. Természetesen továbbra is szigorú, rend­szeres gyógytornával, melyet édesanyám megtanulva évekig végeztetett velem - időnkénti ellenkezésemet is legyőzve. Édesapám, hogy anyagilag kedvezőbb helyzetbe kerüljünk, feladta rendőri állását és „lement” a föld alá, bányásznak. Édes­anyám pedig folytatta további harcát értem, hogy bizonyítsa igen, nem hiába maradtam életben! Pedig a gyermekorvos, akinek az iskolai engedélyt kellett kiadnia, megje­gyezte: „Mit akar ezzel a gyerekkel?!” És szüleim megmutatták - tetteiken keresztül -, hogy azt akarják: tanult, okos gyermek legyek olyan, mint a többi. Szeressem az életet, éljem a gyermekek szokásos életét az ő és a jóindulatú emberek segítségével. Példátlan önfeláldozással bizonyították, hogy az akarat mire képes és ezt nekem is megtanították. Az első iskolai években édesanyám - karjaiba véve - ott sétált velem a többi gyermek között az órák közti szünetekben. Pótolni próbálta azt a hiányt, amire a bénult kis végtagok nem voltak képesek. Verset mondtam, feleltem, mint a többi gyermek, csak a közös játékokból maradtam ki. Csendes szemlélője lettem eme esemé­nyeknek. S mily csodálatos a lélek, nem emlékszem fájdalomra e miatt. Boldog vol­tam, hogy szüleimmel lehettem és ugyanúgy tanulhattam, mint a többi gyermek. A csoportos játék persze nem maradt ki az életemből. A lakótelepi lakás szobája gyakran volt gyerekzsivajtól hangos. A környéken élő, hasonló korú társaimmal sokszor feledkeztünk bele az önfeledt hancúrozásba, leküzdve fizikai akadályokat is. Elfogadtuk egymást, s ez így volt jó! Pár évvel később járógépet kaptam és kezdtem egyre önállóbbá válni. Egy társam példáján felbuzdulva zongorázni szerettem volna, s láss csodát, szüleim ezt is megva­lósították számomra. Hét csodálatos év következett a zene birodalmába, megtanít­va türelemre, kitartásra és a hangversenyek lámpalázas fellépéseire. Milyen csodálatos jutalom volt szüleimnek, amikor - a behú­zott függöny mögött a zongorához ülvén - a függöny felgördülése után felcsendültek az első akkordok. Úgy gondolom, minden eddigi kínlódás, fáradtság felejtődött e pillanattal számukra. S bár volt időszak, amikor könnyen feladni kívántam mindent, a szülői szigor figyelmeztetett: „Ha el­­kezdted, folytasd és fejezd is be!” Szép évek voltak, léleknemesítők. A zene ké­sőbbi életemben is segített abban, hogy egy időre felejtődjenek kellemetlen élmények, gondolatok. Ahogy telt az idő, s lassan a bakfískor küszöbére értem, egyre jobban érzékeltem a testi különbséget, ami elválasztott egészsé­ges társaimtól. Ekkor már egyre jobban fájt, amikor kisebb-nagyobb gyerekek csúfoltak, megjegyzéseket tettek rám. Édesanyám mindig azzal vigasztalt: „Ne törődj velük kislányom, buták, nem tudják, mit beszél­nek. Okos ember nem csúfolódik.” Kilenc éves koromig körülöttem forgott a világ, én voltam a szülői szeretet egyetlen birtoklója. 1964 nyarától ez megváltozott, háromfelé osztódott, amikor megszületett kishúgom, majd 2 évvel később kisöcsém is. Boldogan, szeretettel vártam a kis ap­róságokat, hiszen korábban már többször feltettem a kérdést szüleimnek: „Nekem mikor lesz kistestvérem?” Sok-sok közös játék élménye él bennem. Szívesen segítettem a gondozásukban is, őriztem az álmukat a babakocsit tologatva. Szép, de egyre nehezebb időszak követke­zett. Édesapám három műszakban dolgo­zott, engem iskolába kellett hordani té­­len-nyáron, hóban-esőben, szánkóval vagy 1194

Next

/
Thumbnails
Contents