Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)
2019 / 6. szám - Vargáné Gárdony Julianna: „Az én keresztem”
kerékpárral. S mellettem ott volt még a két kis eleven testvérem. Sokszor kellett édesanyámnak bezárva hagyni őket, amíg az iskolába vitt engem. Feszültségét mindig érzékeltem, átsugárzott reám is. 14 éves koromig úgy tűnt, minden nehézséget kibírunk, minden akadályt leküzdünk a szülők áldozatos helytállása által. Az általános iskola befejezése előtt álltam, amikor édesanyám idegileg összeroppant. Keserves évek következtek. Erőt adott édesapám magába fojtott fájdalma, amely azt sugallta, hogy az életnek menni kell tovább és ott volt a két kicsi is. A Teremtő akarva-akaratlanul is próbára tette lelkierőm. Úgy érzem, megfeleltem önmagámnak is, hiszen gondolkodás nélkül tettem, amit az élet megkívánt. Ha kellett pótanyuka, játszótárs vagy barátnő lettem testvéreimnek, hogy édesapám nyugodt lélekkel szálljon a föld alá s végezze mindennapos, nem veszélytelen munkáját. Egy év kihagyással elkezdtem gimnáziumi tanulmányaimat. Jó tanárok és társak vettek körül, akik szeretettel segítettek, ahol csak szükségét éreztem. Ha kellett, társaim toltak el a kerékpárral a gimnáziumba, vagy vitték el előre az iskolatáskát, mentesítve engem. Tanultam szorgalmasan, mert csodálatos volt egyre újabb s újabb ismereteket magamba szívni, s az önbecsülésemet is erősíteni az akadályok leküzdése által. Jó lett volna a tanulmányi kirándulásokra együtt menni társaimmal, de örömmel töltött el az is, ha az elkészült fényképeiket nézegettem és élménybeszámolóikat hallgattam. Ezen időre már megtanultam, hogy csak úgy lehetek boldog és elégedett ember, ha a legapróbb dologban is meglátom és értékelem a szépet és jót. Édesanyám közben hol jobban, hol rosszabbul volt, de korábban mondott gondolata gyakran fülembe csengett: „Tanulj kislányom, mert mindent elveszíthetsz, de a tudást soha sem vehetik el tőled!” Nagyon szerettem volna óvónő lenni, de egészségi állapotom, mozgásom korlátolt volta ezt nem tette lehetővé. Mivel sokat olvastam, sokszor megfordultam a könyvtárban is. Egyre jobban megtetszett a könyvtáros szakma. Érettségi után a népművelő-könyvtár szakra jelentkeztem, először távol szülővárosomtól, egy alföldi városba. Mivel sokrétű volt érdeklődésem, csillagászati szakkörre jártam, ügyesen rajzoltam, szerettem az emberekkel foglalkozni, úgy gondoltam jó pályát választok. Az élet azonban más utat jelölt ki számomra! Pár pont híján a felvételim nem sikerült s az álomnak vége szakadt. Először életemben reménytelenség lett úrrá rajtam, nem tudtam, hogyan tovább?- Pedig hányszor, de hányszor tudtam felülemelkedni reménytelennek tűnő helyzeteken! S eszembe villannak jó pár évvel ezelőtti pillanatképek:- Bújócskáznak pajtásaim, de szeretnék én is velük játszani!...- Az ablakban könyökölve s a bájos kis arcot látván a fiú találkára hív. Megdobban a szívem, pedig tudom, hogy ez csak az arcomnak szól!...- De jó lenne selyemharisnyát felvenni, de hogy tegyem, nehogy a járógép kiszakítsa?...- Ablakot kellene mosni, székre felállva!... S mindegyikre találtam megoldást! Akkor, adott helyzetekben mind-mind igen hatalmasnak tűnő probléma, mely visszatekintve apróra zsugorodik. De a sikertelen felvételi akkor megoldhatatlan problémának tűnt. Azt biztosan tudtam, hogy valamit tennem kell: vagy munkát keresni, vagy szakmát tanulni! Édesapám féltett és visszafogott, de én hajthatatlan voltam. Több helyen próbálkoztam, végül elmentem a helyi szénbánya vállalat személyzeti vezetőjéhez, hogy munkát találjak. Ekkor még nem tudtam, hogy az iskola milyen védőburok volt és mennyi mindentől megóvta az embert. Öntudatosan és az emberekben bízva próbáltam a j övömet egyengetni. Nem féltem semmitől, mert eddig jóindulatú s többnyire segítőkész emberekkel találkoztam. Eddig! Mert e pillanattól kezdve szembesültem azzal az „emberrel”, aki gonosz módon lelki gyönyört érzett, hogy évődhetett fizikai nyomorúságommal. Aki órákon át kínzott a megoldásra váró problémámmal úgy téve, mint aki segíteni szeretne. 1195
