Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)

2019 / 5. szám - Szóváthy Lajos

vadhajtásait káros visszahatás nélkül kényelmesen és biztosan levághatjuk. A példa a legfőbb alakító erő s különösen a tanítónak legfenségesb diplomája. Annál jobban tanít, mentöl kevesebb szóval jár, s minél folytonosabb, annál gyorsabb sikerű.” A tanítványok ne csak gondolják azt, amit érezniük kellene, hanem érezzék is azt mindig, amit gondolnak.

„Minden szó és cselekvés kiindulási pontja a szív, innen föllebbezzünk az agyba az ítélőtehetséghez, és csak amit ez parancsolt fogadjuk és fogadtassuk el jónak, helyesnek és hasznosnak.” „Önképzőkörökben a konzumens elem fölé mielőbb kerekedjék a produktív elem. A munkaeredmény tökéletesedése alapján fakadozó önérzet gondos ápolása által kedvessé és keresetté lesz mindenki előtt a foglalkozás és ezáltal a kör tekintélye, reputatiója.”

„Szünet nélkül lelkesítsen a tanító hazaszeretetre. Családja körében s az iskolában mindig, a községbelieivel szemben pedig, amennyiben megértik, szembetűnő szeretettel használja a magyar nyelvet! Mert hiszen az iskolában nem a magyar nyelvet, hanem magyarul beszélni kell tanítani.”

, A tanítók nemcsak vezetnek az eszmék békés harczaiban, de ők öntik az erőt a karokba, a kitartást a csontok velőibe, a lelkesedést a szívek mélységébe, ha az emberölő vész riadalma harsan.” „Ha nem a hulló tömegé, hanem a vezéré a győzelem dicsősége, akkor e dicsőség senki másé csupán a tanítóé; azé a tanítóé, ki a bátorság, dicsszomj, győzelemvágy, hazaszeretet, fajimádás, szabadság, nemzeti ősi erények iránti kegyeletért a haladásért, tudásért, művelődésért, minden áldozatra kész lángolás, a becsületesség munka, kitartás, fölemelő öntudat s a minden kincsnél drágább hazai édes nyelv vérbe oltott szeretete, büszke önérzet csiráit helyezgeti el a termékeny füvekbe s növeli ott fel istenadta kötelességéhez képest - gyümölcsöző fákká, virágpompás kis berkekké - igen gyakran vesződséges munkájába fúlt önéletének árán.''’ (Boldogultnak is előérzése. Szerző.)

„Minden közművelődési intézmény - de különösen tanintézet - csak akkor felelhet meg feladatának, hiányt csak akkor pótol s eredményeket, érezhetőleg, csak akkor biztosít, ha a kor kívánta berendezés mellett úgy helyeztetik el, hogy azt, mint toronyórát mindenki láthassa, mindenünnen láthassa és mindenkinek útjába essék.”

, A jövő tanítóinak kulturális érdeke azzal a követeléssel áll elénk, hogy az egyént ne engedjük elveszni a tömegben; hanem mindig figyelemmel kísérvén, nevelő érintkezéseink kapcsán, önismeretre, önállóságra, termelő és nem utánzó cselekvésekre vezéreljük.”

„Olyan intézet, mely a társadalom körén kívül esik, távol annak szívétől, gyorsan elkoptat minden erőt, rohamosan megzsibbaszt minden buzgóságot, fakóvá színtelenné tesz minden kötelességérzetet, s unottá, kelletlenné és fanyar gyümölcsöket termővé minden szivárványfényben kezdett, ambiciózus munkálkodást. A Szahara, a sivár magány, a Csorbái tó környéke arabnak, remetének önmagával meghasonlott léleknek való, de ifjú el nem tűri, férfi nem óhajtja, öreg pedig csak halni megy oda.”

„Miként a vért az erek csatornáiban, a folyót saját medrében való folyásában megakasztani veszedelem és kárvallás nélkül nem lehet: azonképpen nem lehet egy intézményt sem - legkevésbé a tanítóképezdét - a részére kiszabott iránytól egy hajszálnyira sem eltéríteni, avagy pályafutását nehezíteni.”

„Pályafutását pedig minden jól szervezett tanítóképezde csak a társadalommal legközvetlenebb kontaktusban, annak kebelén, szívén - nem pedig kint, a város végén, ahol nincs társadalom - kezdheti és folytathatja haszonnal egyedül. Mert hiszen a czél: az emberismeretre és emberszeretetre alapított tanítónevelés az emberekkel való érintkezési és forgalmi közvetlenség által közelíthető meg, tagadhatatlanul. Kit emberektől elzárnak: nevelhet fát, barmot ügyesen, hasznothajtólag; de embert nevelni meg nem tanul soha. A tanítót a tömeg, az emberáradat romboló és építő küzdelmeinek a látása képezi és fegyverzi tanítóvá. Ki félrevonul: az élet harczában vagy megfut, vagy elesik; de győzni - mert vívó ügyességre és bátorságra nem tett szert - nem fog soha.” (Mennyit kellett e szavaiért szenvednie? Szerző.)

„Elvonni a leendő tanítókat az életküzdelmek mentői tartósabb szemlélésétől, annyit tenne, mint könnyű prédául dobni őket oda a kiszámíthatatlan élet forgó viszontagságainak.”

Szóváthy Lajos életének több epizódja közül egy-kettőt felemlítünk; így amikor 1859-ben a mezőcsáthi elemi iskolánál a tomahelyiséget fölállította és - persze nagyobbára saját zsebből és személyes hitelére - fölszerelte. (Nem is anynyira küzdelmei, mint az idők jellemzésére, érdekesek látszik itt megemlíteni, hogy amint a négyeskötelet, mászórudakat, árbóczot, nyújtót, korlátokat stb., mind szépen, állandóan elhelyeztette, egy májusi napnak alkonyán néhány bundás ember, vállra vetett baltákkal állított be hozzá, s nem valami szalónias mondatokban azt adták tudtára, hogy ők semminemű „akasztófát” az

1190