Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)
2019 / 5. szám - Szóváthy Lajos
iskolában meg nem tűrnek s azokat most mindjárt rendre kivágják. Nem kell nekik semmi komédia! Az is bolond volt, aki az ilyeneket kitalálta; stb. stb. S ezzel fölemelték baltáikat az erősen földbe ásott oszlopok ellen. De midőn a nyugodtan hallgató tanító, egy ijesztésre szánt bamba, rozsdás pisztolyt feléjük fordítva, emeltebb hangon így szólt: „aki az oszlopokhoz nyúl: a halál fia!”, szép csendesen bunda alá csapván baltáikat, bizonyára nem imádságot mormolva elczammogtak). Vagy amikor megtörtént vele 1860 tavaszán, hogy - mert a majálisról hazatérő tanítványai nemzeti lobogó alatt „Éljen a magyar!” kiáltások között hazafias dalokat énekelve vonultak végig, roppant közönség csatlakozása mellett Miskolczon - a végét járó abszolutizmus fölháborodott csendőrei által másnap - mint rebellis, felségsértő, vadmagyar s isten tudná: mi?!: - hirtelen elfogatott s anélkül, hogy lélegzetet is vehetett volna, három zsandár által a miskolczi megyeház börtönébe kísértetett. S bár az egész egyházkerület: papság és világi nagyok, társadalmi körök, testületek, a rokonok és barátok, a jó és igaz hazafiaknak nagy, végtelen sora mindent elkövetett kiszabadítására: míg ügye a kíngyötrelmes lajtoija minden fokán végig nem ballagott, a (kétfejű)-sas körmei közül nem szabadulhatott. Tíz hétig sanyargatták - kihallgatatlanul - Miskolczon; majd két segédtanítóját s a leányok tanítóját: a kántort is hirtelen letartóztatván: a négy szál legényből kelletlenül összeverődött, rebellis hadsereget nagy gyorsasággal a budavári fogházba kísérte - risum teneatis! a Szóváthy (nem önkénytes!) költségén - két zsandár. Budán br. Kaas Ivorral, a jelenlegi zsámbokréti kerületi néppárti képviselővel és Asztalos Jánossal, a híres demagóggal volt egy szobában, s négyheti sanyargatás és többszöri kihallgatás után - semmi lázadásfélét (!!) sem lehetvén egyikre sem bizonyítani - bocsáttattak szabadon mind a négyen. Sok pénzét fölemésztette ez abnormis kis kirándulás; de hát - ekkor ilyenek voltak az idők. Vagy mikor Bécsben vette magyarországi, előlelő körökből azt az értesítést, hogy Genjben, szabadságharczunk nagy tábornokával: Klapka Györggyel folytatott beszélgetésének a Politikai Újdonságokban bátor közreadása miatt, szimatolnak utána s olyan helyeken is kezdik emlegetni a nevét, amelyeknek megemlékezéseit bizony egy fia-magyar sem köszönte meg soha s azt a figyelmeztetést, hogy: „lesik a folytatást”. Erre aztán hiába „lesték” - nem jött a folytatás. Érdekes: hogyan szelídítette meg az elvadulásnak indult természeteket, s szoktatta illemtudásra és jó modorra a professzori fékezést nehezen, vagy éppen nem tűrő ifjú vért. Az „Olvasó-szoba” volt az ifjúság tanyája, ahol éktelen zsivaj, dulakodás, birkózás s a legkülönneműbb erőpróbák százféle skálája viharzott nemcsak a tanórákon kívül, hanem az óraközök alatt is s ekkor - még inkább. Úgy látszott, hogy tipikus érettségi kötelessége volt minden tagnak mentői erősebb ajtóbevágással, föltett kalappal s szivarral a szájában lépni, vagyis inkább - rohanni oda be s torkaszakadtából indítani meg, kezeit persze zsebében tartva, menten tanügyi, pajkos megbeszéléseit. Egy másodpercznyi csendet, egy körömfeketényi rendet, egy csipet jó levegőt nem látott ez ördögbarlanghoz hasonló terem napközben soha. Mint a méhkasban a föllázadt méhek: zsongott ott s rajzott - futkározva ki s be - a gondtalan népség. Hasztalan volt minden: csendesebb időjárást nem lehetett teremteni. Nem bírt velők senki és semmi. Kapja erre magát Szóváthy, egy rendkívül vígságos pillanatban, nem törődve a ki- s berohanok kisebb-nagyobb kedvességü beleütődéseivel, jóval előre levett kalappal, kopogtatva, belép a hordóba szorított csíkok módjára viczkándozó, portói-füsttől láthatatlan alakok közé, s egy újságot vevén a kezébe: csendesen, szótlanul leül az asztal mellé, s mozdulatlanul belemerül az olvasásba; szemhéján keresztül azonban a történendőket leste. Pár pillanat múlva egy mellette kapálódzó s egész erejéből lelkesedő ifjú észrevevén az előtte szokatlan alakot: lehajlik hozzá, jól megnézi, fövegét hirtelen lekapja, szivarát a szájából, kezeit a zsebéből kirántja, s mohó gyorsasággal oldalba löki a mellette tele tüdővel deklamáló és gesztikuláló pajtását s pisszegetve, az ülő alakra rámutogatva, kapaszkodó súgásokkal mondja neki: „Itt az elnök! - Itt az elnök!” Mire ez odatekint s megrökönyödve, hadonázó karjait leejti s az oldallökést úgy, amint kapta, azon módon továbbadja s levett kalappal és tátott szájjal állva marad. így ment ez a telegrafálás sorban s mint a hullámgyűrű: terjed a csend körben, gyorsan. Majd egyszerre illedelmes hang hallatszik: „Aláz szolgája!”, s a magukat rajtakapottaknak hitt lármásabbak - födetlen fővel, szivartól megfosztott szájjal - szépen kivonulnak, szabad lélegzésre, frissebb levegőre. Majd újabb alakok karikáznak be; de akik nyomban észrevevén az elnököt: „csapot papot elfelejtenek”, s mintha eczetet ittak volna, megragadják a kezük ügyébe eső lapot, leülnek s miskolczi kocsonya módjára pislognak - nem 1191
