Lapok Pápa Történetéből, 2018 (1-6. szám)
2018 / 4. szám - Jókai - Dr. Fenyvessy Ferencnek: Szeretett jó barátom!
már be voltak adva a pályaművek, még azután is minden délután kijártam megkérdezni növekedő szőlőszemektől, hogy mi lesz a munkám sorsa? A szőlő pedig savanyú volt: még várni kellett. Hárman laktunk egy szobában: Kerkápolyi Károly, Pap Dini és én. Pap Dini genalis fiú volt: tele elmésséggel, csinos könyvtárt tartott, a miből Kerkápolyi Toqnevillet tanulmányozta, én pedig Boz Dickens első müvét a Pickwick clubot. Petőfivel (akkor még Petrovics) és Orlayval csak a tanórákon találkoztunk és főképen a „ képző-társaság ” ülésén. Milyen komoly dolog volt ez! A tagok mindig teljes számmal jelen: Tarczy tanár volt az elnök. A tagok által benyújtott szépirodalmi és aestheticai munkák kiadattak bírálatra. S aztán az ülésben felolvastuk a művet és a bírálatot. Mindenki elmondta rá észrevételét. - A köztetszés (t)ben részesült (nyerő) műveket azon kitüntetés érte, hogy azokat a szerzőjük sajátkezüleg beírhatta az egylet albumába, a minek az volt a címe: „Érdemkönyv”. Ezekből ismét kiválogatva alakult meg egy jó kötetnyi Album: a „Tavasz”, melyet a társulat saját költségén adott ki - s nem vesztett vele. E társaság tagja volt Kolmár József is, emelkedett hangú költeményeiről most is nevezetes író, és Bárány Gusztáv, kinek egy Walter Scottra emlékeztető magyar lovagkori, s egy bibliai tárgyú: A levita felesége című novellája erőteljes nyelvezetével s fényes fantáziájával annyi reményre jogosított egykor. Jó barátok voltunk mind. - De azt nem abban az értelemben kell venni, hogy öszszeálltunk egymást dicsérni: hanem úgy, hogy versenyeztünk egymással, mindenben és mindenütt: versenyeztünk az osztályban a hely elsőbbségéért; én csak harmadiknak jutottam fel (első volt Kerkápolyi, második Gondol Gábor) versenyeztünk a nyelvtanulásban, versenyeztünk a pályázaton, megmondtuk egymásnak a hibáit s örültünk egymásnak a diadalán, a sikerén. Ez az igazi barátság. Végre eljött a várva várt nap, a pályabírók véleményeinek kihirdetése. Soha ünnepélyesebb nap nem lebegett előttem. A pályabírók voltak Kovács Pál, Stettenger Ignácz és Tarczy Lajos. Az első pályadíjt, a két aranyat nem én nyertem el, hanem Orlay, nekem csak a második jutott, az egy arany, s az elismerő véleményekből is a fényesebb, a magasztaló Orlaynak; nekem csak buzdító, a jövendőre utaló. S el kell ismernem, hogy Orlay koszorúzott novellája, nem csak jobb volt az enyémnél, de valósággal jó volt. Szép hangulat, költői én, erőteljes nyelv, művészeti alkotás egyesültek benne; míg az enyémben nem volt más, mint vad fantázia. Hanem az az egy arany, s ez az aranynál drágább szó, hogy „előbbre törj!” egész életemnek irányadójává lett(ek). „Ezt” nem felejtettem el; „azt” nem adtam ki soha. Pedig volt egyszer egy olyan nap is az életemben, mikor nem volt több pénzem, mint az az egy arany, és egész nap éheztem. „ Világos ” után volt: az útfélen maradtam, kenyeret nem adtak már olyan bankjegyen amilyen nekem volt, az aranyomat pedig nem adtam volna oda, ha éhen halok is. Ekkor talált rám egy jó barátom; s megmentett pályaaranyom most is itt van az ereklyéim között. - Forgalomból kiment „devise”; kalmár nyelven - de nekem útjelző devise, fénye. Azt tartják, hogy egy porszemnyi gyöngyforgács, a gyöngyér kagylóba belopva, azt gyöngytermésre bírja ösztönözni. Ezt hiszem én a pályadíjakról. Az ifjúi kedély felnyilatlan kagylóiban egy gyöngyforgács is alkotó ösztönt támaszthat fel. Nem tudom, van -e önöknek most képző társaságuk? Ha nincs, hát alakítsanak. Én megpróbálom a próba folytatását. A jövő évre és azontúl minden évben, amíg élek, kitűzök öt aranyat: amennyit mi elénk kitűztek; úgy ahogy akkor tették, pályadíjul a pápai tanuló ifjúság köréből a versenyre kelni szánt verses és prózai költe1157
