Lapok Pápa Történetéből, 2018 (1-6. szám)
2018 / 4. szám - Jókai - Dr. Fenyvessy Ferencnek: Szeretett jó barátom!
meghűtöttem magamat (ebben a melegben a nyári fejemet viseltem, s az mindjárt rheumát kap) hogy nem bírom egyik fogamat a másikhoz érinteni; s a ki most meg akar szalajtani, csak azt mondja, hogy menjek valahová bankettre! - De hogy ha bár olyan föltétien ura volnék is mind a harminckét fogamnak, mint akkor, mikor még a derék Klára Mariska főzte lakomához voltam mindennap hivatalos, még akkor sem mennék el Pápára azon a napon, a melyen az én nevemre vonatkozó emléktábla lesz ott felavatva. A mik ily emlékörökítő ünnepélyeknél elmondatnak, azok mind olyan dolgok, a miket magának az érdekeltnek már csak a föld alul szabad végig hallgatni. Még azt is nehéz kiállni, ha az embert szemtől szembe szidják; hát még ha szembe feldicsérik: - ez csak leköszönt minisztereknek jár ki, - mint büntetés-súlyosbítás. Azért engedjék meg önök, igaz szeretteim, hogy e mostani kopasz fejű, őszszakállú „veterán” helyett hadd mutassam be önöknek azt a lombos hajú, sima állú ifjoncot, a ki még akkor csak rekruta volt.- Abban az időben, hogy Pápán jártam iskolába, tele voltam hypochondriával. Örökös szúrást éreztem a mellemben, azt hittem, tüdővészben vagyok; lopva a Tapolcza partján a keserédes csucsor gyökereit szedegettem, azokat rágcsáltam, tudva azt Diószegibői, hogy az a mellnek használ. Szegény jó anyámat el-el rémítettem életről lemondó levelemmel. - Egyszer gyermekkoromban járt nálunk egy öreg ismerősünk, ágról-végről tán rokon is, a ki régóta elszegényedve úgy tengődött, hogy egyik ismerősnek a házából a másikra vándorolt. Ettől hallottam elmeséltetni a fátomát. Fiatal korában nagy beteg volt, s nagyon szeretett volna élni. Hát egyszer éjszaka megjelenik előtte egy hosszú fehér szakállú agg, s azt mondja neki: „no fiam, meg fogsz gyógyulni; hanem aztán nem élsz tovább tíz esztendőnél: akként intézd a dolgodat”. - Az atyafi az éjjeli látás után csakugyan egyszerre felgyógyult s aztán bízva a próféciában, akként intézte a dolgát, hogy az alatt a tíz esztendő alatt úgy elköltse minden vagyonát, nehogy holta utánra valami maradjon. Ámde az ősz férfiú nagyon rosszul lehetett informálva, mert a rászedett atyafi még azután negyven esztendeig járta a világot, magának és másoknak terhére. - Ennek a meséje nem akar kimenni a fejemből soha. Én is fohászkodtam annyi sok éjszakán „óh uram Isten, csak tíz esztendőt adj még élnem. Nem kérek én Tőled se gyönyöröket, se gazdagságot; csak azt, hogy engedj dolgoznom! Engedd meg, hogy azt a tengert, azt a ködöt, azt a chaoszt, a mi itt a lelkemben forr, hömpölyög, zsibong, napvilágra hozhassam. Adj tíz esztendei munkaidőt nekem!” Ez volt erőszakos imádságom mindennap itt a Kláraház utcai szobájában. De szavamon fogtak! Mióta már a negyedik kapitulácziót szolgálom (azóta): s a tenger, a köd, a chaosz még most is ott forr, zsibong feszít. Úgy állok már a munkám halmaza hegyé(re)n, mint Simeon Styli tes a pusztában rakott oszlopán, s én is, mint a pusztai anachoréta, mindennap viszek fel még egy követ s csinálom a tízezer keresztet. Nem panasz szól belőlem. Ellenkezőleg. Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított; áldott legyen a kéz, mely arra rávezetett! Nem kértem Istentől se gyönyört, se gazdagságot; csak munkabíró erőt; -sa munkában meg lett adva a gyönyör, meg a legnagyobb gazdagság: a független szabad ember életmódja. Legsötétebb hálátlanság vona tőlem - Isten és hazám iránt, - ha pályámnak egyetlen árnyoldalára is visszaemlékezném, ha tartogatnék lelkemben mást, mint a megelégedés kéj érzetét, mikor visszanéznek - egész odáig oldaláig, a hol a legelső novellámat megírtam. Megvan-e még az a szőlőlugas a Kláraház(ban) kertjében (a szőlőtő halhatatlan) a hol azt a borzalmasan fantasztikus elbeszélést megírtam, a minek „Istenítélet” a neve? Akkor virágzott a szőlő, a döngő méhek segítettek benne. A mű pályázatra volt szánva: azért kellett azt titokban írni, hogy idegen szem meg ne lássa. A „képzőtársaság” öt arany jutalmat tűzött ki pályadíjul, egy versre és két novellára. Mikor 1156
