Lapok Pápa Történetéből, 2017 (1-6. szám)
2017 / 1-2. szám - Karlovitz Kristóf: Hanauer Jenő, Pápa jeles polgára /Anekdoták/
jékozódott a nagy versenyekről, versenyzőkről. Egyszer Győrben száguldott egy teherautó szélámyékában, amikor kigyulladt a féklámpa. Zoli villámgyorsan került, és azzal a lendülettel találta telibe az úton átkelő öregaszszonyt, aki miatt fékezett a sofőr - agyrázkódással, eszméletlenül került kórházba, ahol magához térve először azt tudakolta a meglepett ápolónőktől, hogy mi van a bringájával? Katonának, mint nem éppen munkásparaszt származásút, „természetesen” MUSZ- osnak, azaz munkaszolgálatosnak vitték, ezek nem kaptak fegyvert, hanem gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztak, kellemetlen vagy titkos munkahelyeken. Zoli építőbrigádba került, laktanyákat húztak fel az ötvenes évek „hazánk nem rés, hanem erős bástya a szocializmus falán” őrületének jegyében. Élvezte azt a sorsot, egy baj társával bolondozva szórakoztatták a többieket, el is nevezték Latyinak, Latabár Kálmán komikus nyomán. Marhára bírta a melót, ahogy mesélte, aztán néhányan befaltak egy vödömyi mákos tésztát, amiben részt venni szép teljesítmény volt az ugyan inas és izmos, de gereblye-sovány, pillesúlyú Zolitól. Később a dorogi szénbányába vitték dolgozni, embertelen körülmények közé: a bánya pártutasításra egyre csak a termelést és a tervtúlteljesítést hajtotta, elhanyagolva a biztonságot és a munkavédelmet. Ha megreccsent és középen annyira behajtott a bányafa, hogy már nem fért el alatta a púpozott csille, nem kicserélték, hanem mindig levágták szekercével a lehajló szálkás részét. A csillét néha négykézláb kúszva vontatták, a lábukra kötött kötéllel, persze három műszakban. Társai alig várták a leszerelést, hogy menekülhessenek, de Zoli ott maradt nyugdíjig. Mint mondogatta, őt sem fizikailag, sem átvitt értelemben nem lehet ennél lejjebb helyezni, ezért nem kell titkolnia a véleményét, megmondja akár a párttitkámak is. Az a vélemény pedig markánsan rendszerkritikus volt, az „uralkodó munkásosztály” tagjaként gyűlölte a kommunizmust, akárcsak bányásztársai, akikkel jó barátságot ápolt. Köztük voltak derék kesztölci tótok, akik a falu hagyományának megfelelően - az első világháború alatt kikiáltották a kesztölci köztársaságot, Ferenc Jóskát hívva meg köztársasági elnöknek, de leintették őket - 56-ban megint önállósultak, amit börtönbüntetésekkel honorált a Kádár-hatalom. Zoli sok történetet mesélt kollégáiról. Volt például egy tréfamester, aki elég komoly stiklikben lelte örömét. Egyszer Dorogon sétálva látja, hogy megáll egy téglával rakott pótkocsis teherautó egy kocsma előtt, a sofőr és a kísérő elmennek valamit intézni. Emberünk belép a kocsmába, ahol katonák söröznek, és hirtelen ötlettel odaszalad hozzájuk: — Katonák, segítsetek! Eltűnt a sofőröm és a rakodóm, nincs, aki lerakja a téglát, minden percért súlyos kötbért fizethetek! Rakjátok le gyorsan, szórjátok csak, nem baj, ha törik is, csak hamar, rendesen megfizetlek! Azoknak sem kellett több, hajigálták le a téglát, már nagy kupacban állt, mikor megjöttek a teherautósok.- Mit csináltok itt?- Hát lerakodunk.- Azonnal pakoljátok vissza!- Azt már nem, pénzért csináljuk.- Ki mondta?- Egy ember.- Hol az az ember? Persze a heccmester már messziről röhögött az összepofozkodó katonákon és fuvarozókon. Volt a bányászlétnek előnye is. A viszonylag jó fizetésből Zoli szép nagy, ősfás telken álló szerény kis nyaralót vett Piliscsaba jobbik részén, Klotildligeten. Budi persze hátul, és a vékony ablakok miatt olyan hideg volt a ház, hogy a járandósági szénnel sem lehetett jól kifuteni, télen befagyott a víz a lavórba. Annyi volt az egér, hogy Zoli egyszer észrevette: ketten néznek könyvébe az asztalon. De a bringa! Az mindig remek volt! Akkortól, a hatvanas évek elejétől már, érettségizett fiatalemberként, és szintén lelkes biciklistaként kijártam Zolihoz, személyes emlékeim vannak róla. Az ördögnél csak egy fokkal szebb, kusza sörényű, keskeny arcú, égő szemű Zoli semmiben sem ismert mértéket. Beállít barátja, Kristóf? Már rohan is szelesen a kocsmába, hoz egy flaska barackpálinkát és néhány üveg sört, mert szívélyes vendéglátásban alig akadt párja. Jelentős alkoholpusztítás után rám meredt: - Idenézz te nyápic városi, így iszik egy dorogi bányász! Azzal jó adag pálinkát lötytyentett a sörébe, és felhajtotta. Majd eltűnt, én meg, jóval később, beesteledvén, hazaindultam. A Zoli házához közeli vasútállomáson 1101
