Lapok Pápa Történetéből, 2015
2015 / 1-2. szám - Molnár János: Emlékezés a Pápai Állami Tanítóképző néhány tanárára
vettem észre, hogy majdnem szóról-szóra tudom még most is. Pedig akkor nem kellett kívülről megtanulnunk. A részletes, mély elemzés nyomán alaposan rögzült bennem. Azóta gyakran olvasom, hogy el ne felejtsem. Az írásbeli dolgozatok megírása után az udvaron sétálva érdeklődtünk a munkánk iránt. A tanár úr személyre szólóan megmondta a dolgozatokra kapott jegyeket. Még rövid értékelést is kaptunk. Hihetetlen memóriája volt. A rajz osztályzatokat negyedévenként diktáltuk a tanár úrnak, hogy a naplóba is beírja. Előfordult, hogy valaki a felsorolás során mondta: négyes. A tanár úr megállt, kérdezte: nem háromnegyed? Az ő emlékezete volt pontos. A 3. osztályban már kezdtünk az érettségire készülni. Bizonyos tantárgyak egyes témaköreit - amelyekről tudtuk, hogy vizsgatételek - figyelmesen és komolyan tanultuk. A magyar irodalom könyvünk átpolitizált, silány minőségű volt. Irodalomelméleti fogalmakat nem tárgyalt elfogadható színvonalon. Például a regény, a novella tartalma, szerkezete, minőségi kritériumai stb. Órán felvetettük a tanár úrnak. A segítségét kértük, hol találunk erre vonatkozó elegendő ismeretet. Majd diktál - volt a válasz. Aki akarja, írja. Még azon az órán diktált. Pedig erre nem készülhetett. Érettségire az általa diktált ismeretet tanultuk. Erre valószínűleg nem minden tanár lett volna képes. A következő eset a bátorságát igazolja. Szakfelügyelő ült az óránkon. A felelő nagyon gyengén szerepelt, a tankönyvünkben található mindenféle politikával átitatott értelmetlenséget beszélt. A tanár úr: Kedves elvtársam! (A megszólításban annyi gúny volt, amennyiért akkoriban néhány hónapos büntetést lehetett kapni börtönben vagy munkatáborban.) Hagyjuk a politikai frázisokat! Belekeveredünk, aztán ki sem igazodunk a mondandónkon. Mondjon három értelmes mondatot! Maga sem szenved, én sem kínlódok. Aztán kap egy kis elégségest. Mindketten jól járunk. Mennyire igaza volt! Milyen bátorság és szerencse kellett, hogy ezt a megnyilatkozást megússza! Hála Isten, hogy így tör- .tént! Fiatalabb kollégáimtól - akiket Győrben tanított - is csak elismerő véleményt hallottam róla. Azután Győrben politikai jellegű megnyilatkozásáért a főiskoláról mennie kellett, gimnáziumban tanított azután. Őt megtörni nem lehetett. A hitét, a meggyőződését, a magyarságtudatát fontosabb értéknek tartotta az anyagi javaknál és a munkahelyi beosztásnál. Példáját nem könnyű követni. Sokkal később egy veszprémi kiállításán találkoztunk. Több nem Veszprémben lakó osztály- és iskolatársam is eljött. Akkor már két bottal járt. A képei - valószínűleg elfogult vagyok - számomra mély benyomást tettek. Több év után Tihanyba mentem a kiállítása megnyitójára. Sajnos ő már nem tudott oda eljönni. A feleségének - őt akkor láttam először, az évfolyamtársai mutatták be - mondtam néhány ügyetlenül fogalmazott tiszteletet üzenő gondolatot a tanár úrnak. Néhány év múlva az egyik veszprémi bankban jártam. Az ő képei díszítették a falat. Nagy örömmel gyönyörködtem bennük. Ma már nincsenek ott. Nem tudom szavakkal kifejezni az ő hihetetlen személyi vonzását. Legjobb tanáraim egyikének tartom. Büszke vagyok, hogy a tanítványa lehettem. Bár rajzból a gyenge közepesek közé tartoztam. Csoknyay József (Gérce, 1906 -Győr, 1982): tanító, történelem-földrajz szakos tanítóképzőintézeti tanár, igazgató, bölcsészdoktor. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát a sárvári állami polgári iskolában végezte. 1927- ben a soproni ev. tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. 1927—35-ig a marcalgergelyi evangélikus népiskola tanítója. Közben polgári iskolai, majd 1939-ben középiskolai tanári vizsgát tett. 1940-ben Kolozsvárott avatták doktorrá. 1940-43-ig a soproni evangélikus, 1943—46-ig a kőszegi állami tanítóképző taná1010
