Lapok Pápa Történetéből, 2015
2015 / 1-2. szám - Molnár János: Emlékezés a Pápai Állami Tanítóképző néhány tanárára
megjelenéshez bátorság, tartás, hit, meggyőződés kellett. A tanítványaival úriember módjára bánt. Magázott bennünket. Ez is nevelői fogása volt. Halkan, kimérten beszélt. Az elmarasztaló véleményét is csendesen az ember szemébe mondta. Soha nem emelte fel a hangját, akkor sem, ha éreztük, hogy valami nagyon nem tetszik neki. Nála a kimondott szó törvény volt. Tapasztaltuk, hogy nincs olyan földi hatalom, amely annak megváltoztatására késztetné. Dicséretére legyen mondva, hogy nála minden diák egyforma követelmény elé állíttatott. A kimondott szó egyformán vonatkozott a legjobb tanulóra és a leggyengébbre is. A teljesítést tükrözte az értékelése függetlenül a tanuló korábbi eredményeitől. Különlegesek voltak a tanórái. A tankönyvet nem sokra becsülte. A felsőbb évfolyam tanulóitól kértük el a füzeteket, amelybe az előző évben leírták a tanár úr által diktált tudnivalókat. Legtöbbször abból kellett tanulni a tankönyv helyett. A tanórán kevés magyarázatot tartott. Azt vallotta, hogy tanulni kell. Ami közérthető, azt nem kell magyarázni. Bizony minden órára rendszeresen készültünk. Az órái nagy részét a felelések töltötték ki. Mindig az egész tanév anyagát kellett tudni, nemcsak az újonnan feladottat. Kiszámíthatatlan volt, hogy ki és mikor felel. Volt úgy, hogy az osztálynévsorban bizonyos sorszámokat említve hívta fel a felelőket, máskor ránézett az osztályra és az egyik padsort jelölte meg, vagy a sorból váltakozva a bal illetve a jobb oldalon ülőket. Persze a feleltetések idején mi nagyon figyeltünk. Ugyanis felszólításra tudni kellett az elhangzottakat elmondani. Aki nem tudta az utolsó mondatokat elismételni, elégtelent kapott. Nála minden osztályzat egyforma súlyú volt. Előfordult, hogy valaki figyelmetlenség miatt kapott elégtelen osztályzatot. Leült, bánatában rajzolgatott. Erre a tanár úr: Én még ilyent nem láttam! Elégtelent adtam, mert nem figyelt. Erre rajzolni kezdett, ahelyett, hogy figyelne. Ezért újabb elégtelent kap. Szegény osztálytársunknak ezután még keményebben kellett tanulni a tisztes félévi osztályzatáért. Félévkor és év végén a feleleteink átlaga alapján kaptunk osztályzatot: félévkor az 5 tizedes átlagot lefelé, év végén fölfelé kerekítette a tanár úr. A legjobb tanuló és a leggyengébb is erre számíthatott. Földrajzórán csak mutatópálcával mutathatta a felelő a kérdezett helyet. A pálcáról nekünk kellett gondoskodni. Egyszer fordult elő, hogy hiányzott a mutatópálca. A válasz: ma öt tanulót akartam feleltetni, de ők pálca hiányában nem tudnak a térképen mutatni semmit. Ezért öt helyen kinyitom a naplót, és beírom az elégtelent. Ezután mindig több mutatópálca volt az osztályban. Minden bizonnyal az ő találmánya volt a földrajz szótár. Kb. 800-1000 földrajzi fogalmat vitt föl erre: országok határai, szomszédjai, egyes hegyek, folyók, tengerek meghatározása. Ezekre hibátlanul kellett a választ tudni, kérésre a térképen megmutatni. Az órákra ezt is sokat gyakoroltuk, egymást kérdeztük ki rendszeresen. Ezen a téren sem volt elnéző a tanár úr. Szigorúsága miatt nem haragudtunk rá, mert mindenkit egyforma mércével mért. Igazságosnak tartottuk. Az is volt. A tanítási módszerét magunk között sokan bírálták, kifogásolták. Főként az új tananyag ismertetését hiányolták a bírálók. Valószínűleg joggal. A tanítóképzőt végzettek közül a főiskolán legtöbben a földrajz vagy a biológia szakot választották. Vajon miért? A tanár úr szigorúsága, következetessége mellett emberségesen józan döntéseket hozott. Aki az óra elején jelentett valami indokot, hogy nem tudott készülni, elfogadta. Az indok okát nem nagyon vizsgálta. A jelentő azonban számíthatott arra, hogy rövid idő múlva számon kéri a mulasztott tananyag pótlását, hamarosan feleltetni fogja. Tanári munkáját, módszerét természetesen szabad kritizálni. Bizonyára nem mindenki ért egyet az alkalmazott módszerével. Tanuló éveinkben még többen bírálták 1005
