Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
mentünk, különösen anyánkat nyugtatta, vigasztalta: „Ne félj Kató, visszajön Gábor, ért az oroszok nyelvén is, nem eshet baja”. A Dunántúlnyira zsugorodott ország kormánya, Szálasi „nemzetvezető” irányításával ontotta a megtorló, és a végső győzelemig való kitartás érdekében hozott rendeleteket. Ezek a már alig-alig működő közigazgatás különböző csatornáin jutottak el a lakossághoz, falunkban dobolás útján. Falunkat nem érte bombatámadás. A mindennapi élet - eltekintve attól, hogy tele voltunk átvonuló, szállást kereső katonákkal - viszonylagos nyugalomban telt. Nagyon rossz volt és egyre romlott a közellátás. Szerencsére a falu, mint előtte is általában, önellátásra rendezkedett be. Hús volt a sertésvágásokból, a kenyeret továbbra is megsütötte a pék, tej is volt elégséges. Az egészségügyi ellátás esetleges volt. A falunak nem volt állandó orvosa, a szomszéd falu orvosa látta el a betegeket. A sürgős eseteket az itt állomásozó magyar és német egységek orvosai látták el. A tüdő- gyulladással szövődött szamárköhögésben szenvedő ötéves kis unokahúgunkat is katonaorvos látta, antibiotikum nem lévén csak tüneti szereket tudott adni, csoda, hogy életben maradt. Anyánk különben is gyenge idegállapota az állandó izgalmak miatt tovább romlott. Több katonaorvos is látta, a javasolt gyógyszereket azonban csak Pápán lehetett beszerezni. Mivel más nem volt, engem, a tizenegy éves „nagyfiút” küldtek a városba gyógyszerért. Más közlekedési eszköz nem lévén, katonai gépkocsikkal próbálkoztam. Kora hajnalban kiálltam a falu végére, és próbáltam felkéredzkedni valamelyik, Pápát is érintő gépkocsira. Ez, általában többszöri próbálkozás után, de sikerült. A gépkocsiról, szerencsémre, mindig a városközponthoz közel tettek le. A Nagytemplom lett a tájékozódási pontom. Csodálattal nézelődtem, szépnek találtam a várost emeletes épületeivel, templomaival, üzleteivel, a sok járó-kelő emberrel. Ha nem láttam volna sok katonát, elfeledtem volna a háborút. Legelőbb gyógyszertár után néztem. Itt megvásároltam anyám gyógyszerét, a vasbort, és tovább nézelődtem a városban. Később unokanővéremet próbáltam felkeresni, aki itt járt tanítóképzőben. Szállásadójánál kerestem, itt találkoztam vele. Elmondta, hogy mivel a tanítás szünetel, ápolónőnek állt be egy német katonai kórházba. Szállásadói ott tartottak ebédre is. Meglepődve néztem körül a szép lakásban, az ebédnél csodálkoztam a nehéz közellátási viszonyok ellenére is sokfogásos, gazdag étkezésen. Békeidőkre emlékeztetett mindaz, amit itt láttam, mintha nem is egy front közeli városban lennénk, ahol bármikor megszólalhatnak a szirénák. Az iskolákban katonai kórházak működnek. Néhány héttel később fogorvoshoz kísértem Pápára a velünk menekült vendéglányt, Nicát. Mindkettőnket meglepett az a békeidőkre emlékeztető nyugalom, rend, színvonalas szakellátás, amit itt tapasztaltunk. Délután még nézelődtem a városban, amely nagyon tetszett. Szinte otthon éreztem magam, ami valószínűleg az eddig itt szerzett jó benyomások mellett abból is fakadt, hogy amikor ebben a városban járok, mindig eszembe jut apám, aki itt végezte a gazdasági iskolát és sokat megfordult ezeken a helyeken. Majd kiálltam a Fő utcáról a Szalók felé elágazó út elejére és vártam a szerencsém katonai autó formájában, ami felvesz és hazafüvaroz. Sajnos, többször csak a sötét estében jöttek, de minden esetben még aznap hazakerültem. Noha leírva veszélytelennek tűnnek ezek az utak, mindig emlékezni fogok arra az üzemanyag-szállító, sima tetejű tankautóra, ami egyik februári utamon felvett a hátára. Egész úton két magyar katona tartott, hogy a két és fél méter magasból a kerekek alá ne essek. Anyám gyógyszereinek fogytán többször ismételnem kellett a pápai kirándulásokat, de szerencsémre, mindegyiket épségben megúsztam. Később, visszagondolva ezekre az utazásokra, talán ekkor váltam tizenegy éves korom ellenére kicsit felnőtté. A tudat, hogy a felnőttek elengednek egy addig ismeretlen, talán nem is veszélytelen útra, komoly 863
