Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
feladatot bíznak rám, növelte önbizalmam, felelősségérzetem. Minden találékonyságom, leleményességem latba vetve próbáltam megfelelni a rám bízott feladatnak. Pár héttel később, amikor a vendég-lánnyal kerékpáron indultunk a celldömölki bankba egy nagyobb pénzösszeggel, szintén engem jelöltek kísérőnek a 15 kilométeres, visszavonuló katonaoszlopokkal, menekültek szekereivel teli útra, amit később, az oroszok bejövetele előtt két héttel megismételtünk! Úgy gondolom, abban a veszélyekkel teli, háborús időkben minden átértékelődött. Hozzátartozóim tudták, hogy az emberek jobban odafigyelnek, törődnek, vigyáznak egymásra. December elején szívet facsaró, szomorú élményben volt része a falunak. Szálasiék katonának vitték az 1930-as korosztályt. A 14 éves gyerek-emberkék szakadó esőben, tanítójuk kíséretében sírva vonultak Celldömölkre. Itt hivatalosan is, minden különösebb vizsgálat nélkül katonának nyilvánították őket és most már katonaként vonultak tovább. A Nyugat-Dunántúl nagyobb városait, Győrt, Szombathelyt, Pápát ismételten érték légicsapások. Győrt áprilisban bombázták tönkre, a szombathelyi, szörnyű anyagi károkkal és nagyszámú emberáldozattal járó bombázás robbanásait jól hallottuk. Szalókról a pápai Dohánygyár hatalmas füstjét (azt mondták, az égett) és robbanásait figyeltük. Noha kis falunkat nem érte repülőtámadás, ettől való félelmünket táplálta, hogy naponta fölöttünk húztak a német városok lerombolására igyekvő repülők. Falunkat délkelet felől hatalmas erdőség határolta, ennek ellenére esetleges partizánakcióról nem hallottunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a velünk menekült vendéglány sógora, aki a tőlünk hét kilométerre fekvő faluban katonáskodott, hetente látogatta sógornőjét, az utat minden alkalommal az erdőn át téve meg. Mi pedig Józsi bátyámmal még januárban is jártunk az erdőre tűzifáért, messzire bemerészkedve a rengetegbe, soha nem esett bántódásunk! December közepén kemény hideggel, hóval, megjött az igazi tél. Mivel a háznál én voltam az egyetlen „seprűre fogható ember”, naponta korán ébresztettek és én sepertem a havat az udvaron, az utcai járdán és mindenütt, ahol szükséges volt. Fizetségem frissen fejt tej jó karéj kenyérrel, amivel Sári néném kínált meg munka után. Talán soha nem esett olyan jól étel, mint az a fél liter hajnali tej, amit munkám bérében kaptam. Azért játéknak sem voltunk híján. Befagyott a tőlünk háromszáz méterre lévő, Hajagos táplálta faluvégi tó. Csúszkáltunk, szánkáztunk napestig, befogadva játékainkba a szabad délutánjukat velünk töltő, az önfeledt játéktól talán egy kis időre újra gyerekké váló német katonákat is. A falu főterén laktunk. A karácsony eljövetelére figyelő jegyző előttünk rendezte a falu karácsonyi ünnepségét. Ekkor már hallani lehetett a front félelmetes zajait, az ünnepet rettegéssé rontotta az ágyúdörgés. Szomorú és nagyon szegényes karácsony volt ez családunknak is. Apánkról továbbra sem tudtunk semmit, a német és a nyilas propaganda hallatán a teljes kétség- beesés uralkodott el rajtunk. így éltünk hát kétségbeesve, bizalmat vesztve Pannóniában 1944 karácsonyán. Tovább romlott az általános hadi helyzet is. A hetente Budaörsre járó repülősöktől hallottuk a szomorú hírt, hogy Budapestet körülzárták az oroszok. Kétségünk sem volt afelől, hogy hamarosan ideérnek. Menekült életünk egyik derűsebb, vigasztalóbb epizódja volt - lehetséges ilyesmi? -, amikor Borbála nénénk katona fia, Pali meglátogatott bennünket. Pihenten, vadonatúj uniformisban jött. Mesélte, hogy a német és a magyar hadsereg síversenyén indult, mint versenyző, és mivel nagyon jó eredményt ért el, egy heti eltávozást kapott, jöhetett haza. Csodálkoztunk, hogy egy vesztes háború utolsó napjaiban ilyesmi is lehetséges? Falunkban egyre gyakrabban járőröz- tek karjukon nyilaskeresztes karszalagot, nyakukban géppisztolyt viselő fiatalemberek rendfenntartás ürügyén, katonaszöke864
