Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
A faluban lassan visszatért megszokott medrébe az élet. A szép tavaszi idővel megindult a munka a földeken. Nagyban hátráltatta ezt, hogy a zabrálók szinte minden igavonó állatot elvittek. Kényszerűségből mi is az eddig járomhoz nem szokott tehénkéket fogtuk szekér elé és így hordtuk a trágyát Lőrinc öregapámmal. Ő a szekéren, én pedig a teheneket vezetve dolgoztunk. Miután édesapám kipihente utazása fáradalmait, elkezdte előkészíteni haza utazásunkat. Ehhez kocsit, lovakat kellett szereznie. A faluban ez nem sikerült. Ekkor hallotta valakitől, hogy az oroszok a németek által a háború alatt nyugatra - Ausztriába, Németországba - hurcolt ukránokat összeszedik, Celldömölkre irányítják, itt bevagonírozzák és visszaszállítják Oroszországba. Ezek közül többen lóval, kocsival jönnek ide, amit nem rakhatnak vonatra, elcserélik élelmiszerre. így tőlük lehetne cserélni élelmiszerért lovat, szekeret. Ezt hallva, jól felpakolva cserélendő élelmiszerekkel - egész kenyér, sonka, szalonna -, bízva szerencsénkben elindultunk gyalogosan a 15 kilométerre fekvő Celldömölkre. Fáradtan — különösen én - értünk az állomásra. Valóban, a vasútállomás előtti tér teli volt szekereiket, lovaikat élelmiszerre cserélő ukránokkal. Már az első napon sikerült - csere útján - egy nagyon jó lóhoz és parasztszekérhez jutnunk. Vidáman szekereztünk haza szerzeményeinkkel. Otthon nagy volt az öröm mindezeket látva. Néhány nap múlva újra Cellbe indultunk még egy lovat cserélni, ami újra sikerrel járt. Apám, ismerve az oroszokat, tudta, hogy orosz nyelvű igazolás, „bumaska” nélkül ilyen hosszú útra nem szabad elindulni, mert lépten-nyomon igazoltatják az utazókat kivetkőzött katonák után kutatva. Tudta, hogy csak a faluban állomásozó kisszámú katonaság parancsnokától kaphat egy ilyet. Ismerve őket, hogy szeretik a bort, felajánlotta nekik, hogy elviszi őket a Somlóra. Szereznek bort, ha kap egy igazolást, aminek birtokában az úton nem fogják feltartóztatni, ha igazoltatásra kerül sor. Szerencsére megkapta a pecsétes papírt, elvitte a tiszteket a Somlóra, ahol sikerült bort vásárolniuk. Ezután, különösen mióta lovaink és szekerünk is volt, egyre gyakrabban foglalkoztunk a mielőbbi hazautazás gondolatával. Jóllehet apánk, mintegy hangosan gondolkodva többször hangoztatta, hogy nehéz, veszélyekkel teli és az ide utunknál hosszabb lesz a visszaút. Aggodalma nem volt alaptalan. A Dunántúlon az alig néhány hete átvonuló front után több területen is meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak. Nem volt közbiztonság, közlekedés. A magányos utazó még találkozhatott olyan orosz katonákkal, akik továbbra is kedvük szerint zabráltak, elve- hették lovainkat, szekerünket, kifoszthattak bennünket. Apám Szalókon szerzett orosz „bumaskája” őt ugyan megvédhette volna a fogolytábortól, de másra nem terjedt ki. Azzal, hogy a vélt, veszélyesnek tartott helyeket elkerüljük, hazautunk lényegesen meghosszabbodott. Székesfehérvárt a fogolytábor miatt - a pár hónapja zajló nagy, észak-balatoni csaták színterét a hátrahagyott veszélyes hadianyagok miatt ajánlatos volt elkerülnünk. Mivel a dunai átkelés helye is bizonytalan volt, lehetségesnek tartottuk, hogy ott is kerülnünk kell majd. Mindezek ellenére mennünk kell, haza kell jutnunk - határozott apánk! Kopottas szekerünket mesteremberrel nézette át, hogy az esetleges hibáit kijavítsa a hosszú út előtt. Lovaink új patkót kaptak. A legszükségesebbeket, és több napra való hideg élelmet szekerünkre felrakva, eddigi szállásadó rokonainktól köszönettel búcsúzva, április közepén hazaindultunk. A hideg, szeles, kora tavaszi időben hatan szorongtunk a fedetlen szekér tetején. Pápa felé indultunk, innen Kisbér, Mór voltak utazásunk első két napján az utunkba eső nagyobb települések. Az első éjszakát egy Gic melletti majorságban töltöttük, bár meleg ágyban alhattunk volna, ha a rengeteg poloska hagyott volna aludni bennünket. 868
