Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
Utunkat nem zavarta különösebb esemény, akiktől leginkább tartottunk, oroszokat nem is láttunk. Estére Kisbér érintésével Mórra értünk, ahol elfogadható körülmények között töltöttük az éjszakát, végre kipihenhettük magunkat. Mórt elhagyva szomorú vidékre értünk. Elértük az alig két hónapja itt tomboló nagy tankcsaták színhelyét. Az utunkba eső két-három település szinte teljes egészében romhalmaz volt, egyetlen ház sem maradt épségben. Az út mentén tömegével hevert a szétszórt, de még mindig életveszélyes különféle hadieszköz, emiatt szekerünkről leszállni se mertünk. Kevéssel később egy dombra értünk föl, aminek tetejéről a pár hónapja itt tomboló hatalmas tankcsata kiégett, megmerevedett acélmonstrumokkal teliszórt, holdbéli tájhoz hasonló, megdöbbentő, szomorú látványa tárult elénk. Hogy utunk irányát megtarthassuk és elkerüljük Fehérvárt, szántóföldi csapáson haladtunk a kilőtt tankok között. Félelmetes volt még rágondolni is, hogy mi lehetett itt, mikor a sereg az acélcsordák tüzet okádó monstrumaival egymásnak esett! A szörnyű tankcsata területét hátrahagyva, Lovasberény, Vereb érintésével a főútvonal felé vettünk irányt. Erről Mar- tonvásámál, Ercsi felé tértünk le. Szép napos, meleg tavaszi időben vidáman sze- kereztünk, remélve, hogy Ercsinél átkelünk a Dunán, és ha minden jól megy, estére otthon lehetünk. Sajnos Ercsinél nem volt átkelési lehetőség! Erre legközelebb Budapesten lett volna módunk, apám azonban, tartva attól, hogy Pesten gyakran fognak bennünket igazoltatni, annak minden, előre nem látható veszélyével, úgy határozott, hogy inkább lemegyünk Dunapentelére. így délnek, a Duna melletti országúton indultunk tovább. Az út mentén - emlékeztetve az itt több hónapon keresztül folyó kemény harcokra - rengeteg szétdobált, veszélyes hadianyag hevert. Ez elsősorban ránk, gyermekekre hozhatott bajt, akik gyakran a kocsi mellett gyalogoltunk és mindent kíváncsian átvizsgáltunk. Szerencsére épségben megúsztuk. Az éjszakát viszonylag jó körülmények között, egy Adony melletti majorságban töltöttük. Másnap a koradélutáni órákban értünk Pentelére (mai Dunaújváros) a dunai átkelőhöz. Itt az oroszok pontonhidat vertek - kizárólag katonai használatra. A keskeny, a víz fölött alacsonyan haladó alkalmatosság állati vontatású járművel való átkelésre nagyon veszélyes volt. Apám tisztában volt ezzel is, meg azzal is, hogy úgy kellene átjutnunk, hogy a hidat őrző katonák ne lássanak meg bennünket. Felértünk a Duna szintje felett magasan húzódó védőgát tetejére. Innen láttuk, hogy a hidat őrző katonák csónakokban, félmeztelenre vetkőzve napoznak, pecáz- nak, a gát tetején minket még nem vettek észre. Ezt kihasználva apám utasítására leugrottam a kocsiról, lánccal megkötöztem az egyik hátsó kereket, majd vissza a kocsira. Apám a lovak közé csapott ostorával, erre azok vágtában rohantak a hídra. A híd faszerkezetének dübörgésétől megijedve fokozták az iramot és pár perc alatt túl voltunk a Dunán, miközben a szekér tetején mi egymásba kapaszkodva reszkettünk félelmünkben, nehogy szekerünk a folyóban kössön ki. Amíg élek, nem feledem azt a kétségbeeséssel járó félelmet, amit az átkelés alatt átéltem. Alattunk a hatalmas víz, és mi száguldunk a keskeny, korlát nélküli hídon! A túlsó parton a gát magassága eltakart a kiabáló szoldátok elől, végre megkönnyebbült szívvel, vígan szeke- reztünk a közeli otthon felé. Késő éjszaka lett, mire hazaértünk, ahol a megszokotthoz viszonyítva számunkra is új élet kezdődött. A „felszabadulással” megszűnt apám állása, néhány hold kapott földön gazdálkodni kezdett. Az orosz katonák kellemetlenkedéseit, zabrá- lásait még sokáig tűrnünk kellett. Pár hónappal hazaérkezésünk után legjobb lovunkat vitték el. Ha a településen kívül magányosan találkoztunk egy csoporttal, biztosan nem úsztuk meg, hogy át ne kutassanak minket és valamit, ami megnyerte tetszésüket, el ne vegyenek. Ismételten el kellett viselnünk a lakásunkba beszállásolt orosz katona atrocitásait és még sorolhat869
