Lapok Pápa Történetéből, 2011
2011 / Különszám - Somossy Tamás: Egy pápai diák a XIX. századból
pince fenekéig, s a legmélyebb hangja is olyan tisztán búgott, mint az öreg harang. Kotasz bátyánknak csak úgy ragyogtak a nagy szemei.- Leksim! hol vetted ezt a hangot? Nem bölömbikát nyeltél el? (ipsis-sima verba). Nem tudom, mi baja lehetett a tanártársaival, Kerkapoly követelte a püspöktől, hogy csapja el Kotaszt.- Hm - felelt az öregúr. Könnyű magának azt mondani, hogy csapjam el Kotasz Istvánt: de honnan vegyek aztán másik Kotasz Istvánt? Bizony, olyan másik tanárt az országban sem talált volna. Tanárnak többet ért Kerkapolynál, bármilyen nagyeszű volt is ez. 1851-ben Deák Ferenc látogatóban volt Dákán özvegy Batthyány Lajosnénál. A diákok megtudták. A dalárdisták összebeszéltek. Alkonyat után kiballagtak a közelfekvő Dákára. Ott a világító ablakok alatt csendben felálltak, s rázendítették a dalt: Hazádnak rendületlenül!... Deák kinyitotta az ablakot, oda állt, onnan hallgatta a gyönyörű éneket. Ebben érvényesült legjobban bátyám mély hangja. Igen kedvesen lepte meg a nagy hazafit e gyöngéd figyelem, úgy a grófnőt is. Lejött hozzájuk megköszönni a megtisztelést, s mondott nekik hazafias, buzdító, biztató beszédet.- Sötét idő borult ránk. Most nem tehetnek Önök a hazáért semmi mást, mint hogy tanuljanak. Szerezzék meg maguknak a tudás fegyverét, mert a környező idegen fajú népek közt csak műveltségünk által tarthatjuk fenn magunkat. Szeressék a hazát, s legyenek hozzá hívek rendületlenül. Isten áldja meg önöket. Ilyen formán szólt hozzájuk, s mindegyikkel kezet fogott. A Deáknak adott dákai szerenád után nagy híre lett a pápai diákok dalárdájának. Messze földre elvitték őket nevezetesebb családok halottjainak temetésére. Elvitték Baracskára is az 1848-i országgyűlés elnökének, Pázmándy Dénes- nek végtisztessége megadásához. Deák kívánatára tették ezt. Ott volt a nemzetnek színe-java; ott volt Vörösmarty is, akit Deák előre figyelmeztetett a dalárda basszistájára. Az ácsi születésű Fehér Péter volt a kántus praesese. Elkövetett mindent, hogy az előadandó énekek jól menjenek. Ma is fülemben cseng, amint a bátyám lakótársunkkal, Czirókkal együtt tanulták a szakmájukat kis szobánkban: A halálnak éjszakája Ót nem adja vissza már! Mert az élet véghatára At nem léphető határ. Fehér Péter, aki pár év múlva tanár lett Kecskeméten, büszke volt a dalárdájára, különösen pedig páratlan basszistájára. El is vitte magával útitársul szuplikációba a baranyai Spártába, s hivalkodott vele. Bátyám elfogadta a meghívást, ámbár nem mondhatom, hogy a gyaloglást valami különösen szerette volna. így kerültek Nyékre (Kápol- násnyék) Fehér megyében. A rektor hajlékában pihentek, beszélgettek, midőn váratlanul kinyílik az ajtó, s belép hozzájuk Vörösmarty Mihály!... A rektor bemutatta vendégeit: „Fehér Péter pápai teológus és a dalárda praesese; ez pedig Závory Elek, a dalárda híres basszistája - szuplikáns diákok.” Hallottam hírét uramöcsémnek Deáktól, de a hangját is hallottam Pázmándy temetésekor. Igazán hatalmas hangja volt. Produkálnia kellett magát Vörösmarty kívánatára. Duettben elénekelték: Igyál! Igyál! Éljen a bor és a lyány! Meg kellett ismételniük e dalt Vörösmarty kívánatára! - Rektram! - szólt a nagy költő - hozasson egy kis pálinkát, (sic!) A rektor hozatott pálinkát. Kis pohár- kákba töltöttek, s koccintottak. Fehér Péter amint megízlelte, megismerte, hogy ez nem egyéb, mint komisz törköly. Páthosszal felkiáltott: Dicső költő fiadnak Hunnia Kocsisgugyit engedsz-é innia? A költő fanyar mosollyal elfordult. Talán szegénységére gondolt. Nemsokára távozni készült.- Ne menjen urambátyáin, míg a skálát meg nem hallgatja - szólt Fehér Péter. - Elek! Énekeld csak el a skálát urambá- tyámnak. Elénekelte. Mély hangja úgy zengett, búgott, mint az orgona. 831
