Lapok Pápa Történetéből, 2007

2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története

aki miatt évek hosszú sora óta szenvedtünk állati sorban, aki miatt bajtársaink ezrei haltak meg és még lehetne sorolni azokat a „jótette­ket”, amiért neki hálánkat kellett volna, hogy lerójuk. Majd öt percig kellett levett sapkával ünnepelni saját hóhérunkat, miközben az ál­landóan cirkáló fegyőrök árgus szemekkel lestek bennünket, hogy „Kelet hatalmas Iste­ne” születésnapjának ünneplésében méltóan kivesszük-e részünket. Sztálinról vélekedvén nem a szenvedések okozta bosszúvágy beszél belőlünk, hiszen rajtunk kívül legalább 30 millióan (szovjet állampolgárok) tudtak volna hasonlót monda­ni a Kreml uráról. Becslések szerint ugyanis, közvetlen ennyi ember haláláért volt felelős ez a semmiképpen sem vonzó külsejű, ala­csony termetű és ahhoz képest hosszú kezű, csapott vállú, falfehér arcbőrű, gyérsárgás bajuszú, fekete fogú ember, akiben a gonosz­ság, a kegyetlenség, a brutalitás, a rafináltság magas fokon párosult. Célunk tehát nem az, hogy lajstromozzuk Sztálin rémtetteit. Megtették ezt helyettünk mások, sőt magyarázatot is kerestek rá. Az igazi kérdés azonban talán mégis az, hogy hogyan termelhetett ki a XX. század ilyen, a század sorscsapásának mondható figurákat (beleértve Hitlert és a náci vezetőket is), akik - nem túlzás - élet és halál urai tudtak lenni évtizedekig. Sztálin esetében 1917-től, komiszárkodásának idejétől kezdve a haláláig, 1953-ig. Uralkodása alatt az egész ország szinte egy büntetőtábor volt, a demokratikus centralizmuson alapuló, személyi függés el­vén működő, az erőszakra és félelemre, az anyagiak mellet a szellemet is államosító te­kintély, uralmi diktatúra, az állam és a párt összeolvasztásának megvalósítása útján. Csak a nagyságrendek érzékeltetése ked­véért mondom el, hogy például a harmincas évek egyik pártkongresszusának 1966 küldöt­téből - akik közül kétszázan nem Sztálinra adták szavazatukat - 1200-at likvidáltatott, a Központi Bizottság 139 tagjából pedig 98-at. A tisztogatás, a nagy perek a „csiszta” tető­pontján pedig, a tábornokok elleni perben 40 ezer tisztet, a Vörös Hadsereg tisztikarának 60 százalékát végeztette ki Visinszkij főügyész közreműködésével. Iszonyatos számok, de hát a hatalomért semmi sem drága. Az ördöggel is képes volt szövetkezhi. Ezt tette a II. világ­háború kezdetén is. Generáliszmusz lett, ő ugyan győzött, de országa qem, a békét pedig visszavonhatatlanul elvesztette. Utolsó nagy dobása az úgynevezett orvosper lett volna, melyből elképzelése szerint egy nagy Szov­jetunió ellenes nacionalista pert lehetett volna kovácsolni, de ezt már nem tudta véghezvin­ni, 1953-ban agyvérzésben meghalt. Még ha­lálában is ölt! Felravatalozott holttestéhez kíváncsiságból és a párttitkárok szervező­utasító munkájának eredményeképpen özön­löttek az emberek, s a tülekedésben, a tömeg­ben pánik tört ki, sok férfit, nőt és gyermeket tapostak halálra... Mindezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a kényszermunkába elhurcolt, különböző nemzetiségű ártatlan emberek tíz és tízezrét a Genfi Nemzetközi Egyezmény értelmében 1945. augusztus elsején nem sza­badította fel, hanem ezt felrúgva inkább jogta­lanul fogva tartva, állati körülmények között dolgoztatta őket és csak három-, négy-, öt év elteltével, akik életben maradtak - járult hoz­zá hazaszállításukhoz. Mint már az előzőek során kitértem rá, a kórházból Cserepovec legnagyobb munkáslá­gerébe irányítottak. Megérkezésem, illetve átkísérésem után azonnal egy huszonöt fős brigádba osztottak be. Mint minden brigád­nak, a mi csoportunknak is volt egy vezetője. Erre a posztra közülünk a legvadabbat, a leg­kegyetlenebbet választották ki. A brigád veze­tője ugyanis nem dolgozott, de ő volt a felelős azért, hogy a munka menjen... Egyszóval ő lett az első számú hajcsár. Ha azonban az orosz munkavezető nacsalnik úgy vette volna észre, hogy egy kis emberség maradt benne és nem hajt minket a legkegyetlenebbül, őt is közénk vágta és húzhatta az igát... Mindig akadt valaki, aki nem volt szentimentális, hi­ányzott belőle az emberség... Az én brigádom, azaz amelyikbe beosztot­tak, a faúsztatásnál kapott munkát. A folyó­parton hatalmas rakásokba feküdtek a farön­kök összehalmozva. A mi feladatunk volt, hogy ezeket a rönköket a vízbe hengerítsük. Reggeltől késő délutánig hengereltük a hatal­mas fatörzsöket magunk faragta otromba 635

Next

/
Thumbnails
Contents