Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története
fütykösökkel a folyóba. Ezt a munkahelyemet követte a még nehezebb vasútépítés, majd vagonok be- és kirakása. Megállás sehol sem volt! Fizetség? Első a napi teljesítmény, a „norma”... Aki csak az előírásos tételt végezte el, az nem kérhetett semmit, illetve csak a hatvan dkg kenyeret kaphatta, mint fejadagot. Az, aki például száztíz százalékban teljesítette normáját, kapott plusz 10 dkg fekete kenyeret. Bizony vékonyka szelet az a tíz dkg... de mennyi verítékbe került. Ez aztán megindította köztünk is a harcot az életért, egy nagyobb darab kenyérért. Ebben az élet-halál harcban barát-barát ellen, testvér-testvér ellen tört... Itt, igen itt az „élet iskolájában” nyomorúságunkban tanultuk meg azt, hogy mit is jelent az a kis darab fekete kenyér... Izzadságunk, szenvedésünk árán tanultuk meg értékelni... tanultunk meg harcolni, de még imádkozni is érte... Itt valóban a szívünk mélyéről jött a fohász „...a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma... ” Húztuk egész nap a fűrészt, irtottuk az erdőt, raktuk a vagonokat, emeltük a vasúti talpfákat és síneket hörgő mellel, verítékben fü- rödve... egymást... sorsunkat átkozva. Esténként végső kimerüléssel rogytunk fekvőhelyünkre. Reggel még fáradtabban ébredtünk, fásultan álltunk a járomba megint. A koszt továbbra is rossz és kevés, a munka irama pedig napról napra vadabbá vált. Mindenhol - evés közben éppen úgy, mint a munkában - éjjel-nappal mögöttünk suhogtatta korbácsát a Kreml torzszülötte a Terv... ami űzött, hajszolt szünet nélkül bennünket, mi meg lassan egyre jobban gyengültünk...! A kevés koszt, a túlhajtott munka lassan kezdte mutatni „eredményét”. Egyre nőtt a munkát ellátni nem tudó emberi roncsok száma. Aztán egyszer csak eljött az én „megszá- moltatásom” ideje is. A napi erőltetett munka és az elégtelen táplálkozás engem is kikészített. Hiába igyekeztem falevéllel, sós vízben főtt csalánnal, sült krumpli héjával, ürgehússal éhségemet csillapítani, kondíciómat megtartani - nem sikerült. Még ma sem tudom, hogy hogyan nézhettem ki (tükörben négy évig nem láttam magam, mivel ilyen a lágerben nem volt) csak annyit éreztem, hogy egyre fáradtabb és gyengébb vagyok... mindig csak aludni kívántam... Rádöbbentem, hogy és is megkaptam a szovjet betegséget, a „disztfrófiát”. Magyarul mindez annyit jelent, hogy elérkeztem a végső tönkremenés határára, amikor már a szervezet minden tartalékát felélte. Nem volt az én betegségemnek bacilu- sa, semmi néven nevezhető kórokozója, egyetlen magyarázat volt csak: az éhezés... Ez bizony megdöbbentő magyarázat - talán inkább vád - a „felvilágosult huszadik században”, amikor már állítólag sehol sincsenek rabszolgák, sem rabszolgatartók. Megdöbbentő vád egy óriási birodalom ellen, amelyik világraszóló kincsei mellett halálra éheztetett százezreket, milliókat. S, hogy a tervtől egy jottányit is eltérjen, azt már nem, inkább a koplaltatás, csupán a tervgazdálkodás diktálta takarékosságból. A lágerlakó hadifogolykényszermunkásokkal és a szovjet emberekkel zsúfolt büntetőtáborok elitéltjei mellett hasonlóan éheztek a kolhozok lerongyolódott muzsikjai is, akiktől az ésszerűtlen és erőltetett tervgazdálkodás és annak teljesítése érdekében elvitték az utolsó szem gabonájukat és krumplijukat is. Visszatérve válságos, katasztrofális helyzetemre, egyik nap a munkahelyemen nagyon rosszul éreztem magamat... váratlanul meg- pördült körülöttem a világ... minden egyben el is távolodott... elmosódott. így elmosódva is azonban pörgött minden, mintha körhintába ültem volna. Az üres gyomrom mintha csak ki akart volna repülni, elsötétült előttem a világ, s ájultan buktam a gyantától csillogó hókupacra... Ezt követően a lágerkórház fából összetákolt egyik szobájában találtam magamat. Ott felülvizsgálatomkor diagnózisként általános legyengülést és OK osztályba való sorolást állapítottak meg. Kérdezhetné már most valaki, hogy mit is jelent ez a kategóriába való sorolás. Itt, a Szovjetunióban, a munkatáborokban mi is, akár otthon a vágóállatok osztályba voltunk sorolva, illetve osztva. Minden kategória különböző munkacsoportot jelentett, és mindenkinek a munkaegységét a kategóriája alapján állapították meg. Én a legalacsonyabb kategóriába kerültem (testsúlyom 45 kg volt), amivel kapcsolatban - ahogy a 636
