Lapok Pápa Történetéből, 2007

2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története

tér... csatatér... Ki tudja nem leszünk-e hul­lák hamarosan... Az őrök füstölgő kis tüzek mellett bóbis­koltak, majd felhangzott hirtelen az őrség parancsnokának ébresztője. Az őrök csizmá­jukkal, rúgásokkal kezdtek nyomatékot adni a parancsnok szavainak. Ezután a számlálás következett, majd tolmács közreműködésével a parancsnok szónoklata, ami a következő­képpen hangzott: Foglyok figyelem! Az őrök minden rendelkezését kötelesek vagytok telje­síteni minden újabb figyelmeztetés nélkül. A sorból jobbra vagy balra való kilépés szökés­nek számít és az őrség tüzet nyit. Előre kilépés vagy hátul lemaradás szintén szökésnek minő­sül, s az őrség fegyelmez. Mindezek után fel­csattant: Őrség harcba! Foglyok előre! Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindezen bá­násmód, durva, embertelen intézkedés a hábo­rú három hónappal történő befejezése előtt magyar állampolgárokkal szemben történt a „felszabadítóként”, „testvéri barátként” jött a Szovjetunió részéről. Ezzel egyben meg is indult a menet és egy egész, szenvedésekkel teli nap után este meg­érkeztünk Kiskunfélegyházára. Az éhség, hóvihar, ami egész utunk alatt dühöngött, nagyon megviselt mindnyájunkat. Egy nagy épület udvarán, mikor megállítottak bennün­ket, újra a szokásos számolás következett, hogy megvagyunk-e, nincs-e hiányzó, akivel az őrség nem tud elszámolni. Mivel a lét­számellenőrzés jó eredménnyel zárult, félig megfagyva szedtük a lábunkat és bevánszo­rogtunk a legközelebbi épületrészbe. Volt iskola tantermében találtuk magunkat, s a sarokban a törekre gyúrt szalmakupac arról ámlkodott, hogy nem mi vagyunk itt az első lakók. A hideg, fütetlen helyiségben lekupo­rodtam, s kimeredt szemekkel néztem a sötét semmibe, közben olyan egyedüllét vett rajtam erőt, hogy azt még kimondani is nehéz volt. Kiszabadulok-e a poklok poklából? - Édes jó Istenem, süt-e még rám egyszer ismét szaba­don a Nap, mint valamikor? Meglátom-e még egyszer az én drága jó Anyámat, Apámat, hangzott el a fohász ajkaimról. Akkor még nem tudtam, hogy a szenvedés, a gyötrelem, a megaláztatás igazából ezután következik és kerek négy évig tart majd. Ki tudja, meddig ültem ott sírva, merengve, majd ráborultam a szalmakupacra és fejemre húztam kis kabá­tomat. A kabát alatt megrekedt meleg levegő mindjobban elbágyasztott és az egész testemet elárasztó szúró fájdalom ellenére végül is álomba merültem. Kora reggel a hajcsárok ébresztőt rendeltek el, amit egy látszólagos reggeli követett. Ez­után fürdő és orvosi vizsgálat, majd egy nagy terembe hajtottak bennünket. Az ajtóban egy pillanatra meghökkenve megálltam és körül­néztem. Tíztagú, magas rendfokozatú szovjet tisztekből álló bizottság előtt találtam magam, fejük felett a híres marxista mondás volt nagy betűkkel kifüggesztve: „ Világ proletárjai egyesüljetek!” A másik oldalon pedig: „Élje­nek a szabadságszerető népek!” propaganda­szöveg volt olvasható. Hej, világ kommunis­tái, látnotok kellett volna azt a szabadságot, azt a tömeggyilkosokkal szemben sem alkal­mazott bánásmódot, amiben minket részesítet­tek, ami teljesen ellentétben volt az említett hangzatos propagandaszöveggel. A katonai bizottság előtt, legfontosabb személyi adataim nyilvántartásba való vétele után visszatereltek bennünket a termekbe, ahol naphosszat nem volt mit csinálni, és las­san a semmittevés kezdte felőrölni idegeinket. Az éhezés, a koplalás mellet a bizonytalanság volt az, ami még elviselhetetlenebbé tette az amúgy is emberinek nem nevezhető helyze­tünket. Az eseménytelen bizonytalanság közepette legtöbbször egész nap a köpenyem alá mene­külve álmodoztam, próbáltam hazaálmodni magamat. Nyitott szemmel feküdtem, lélek­ben otthon jártam, s terveket kovácsoltam, hogy mit fogok majd csinálni és hogyan ha... majd ismét egyszer hazakerülök. Cipőkeres­kedésünk is eszembe jutott, annak bővítése, fejlesztése megvalósításában fő helyet szán­tam magamnak. Tudtam, éreztem, hogy telje­sen hiábavaló időtöltés, amit művelek, de olyan jó volt ismét otthon érezni magamat. Látni a kedves, szeretett arcokat, tájakat... így virradt ránk február vége, a szállítás napja. Az őrség ismét tüzetesen átvizsgált minden rongyunkat, még a szánkba, fülünkbe is belenéztek. Részemre személyi tárgyként egy fél literes bádogkannát és egy fakanalat 630

Next

/
Thumbnails
Contents