Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története
ront, a Lövéreket, amit - mint mondták - utolsó perceiben is vágyálma volt... Hiába várja már haza szegény Édesanyja... Isten Veled Nácikám, búcsúztam könnyes szemmel tőle. Alig két napra rá az istállóból nyolcán követték Nácit az örökkévalóságba. Mi pedig tetvektől telítve a marhatrágyás szalmán éhségtől gyötörve éltük a februári hidegben szenvedésekkel teli napjainkat. Esténként pedig a földet vékonyan befedő trá- gyás szalmába ástam be magam... „Istenem... óh, szabadíts meg ettől a nyomorult élettől...” könyörögtem közben az egek urához. Végül a hidegtől, éhségtől elgyötörtén kábult álomba szédültem. Pár nap eltelte után hajnalban vad ordíto- zás mellett kitereltek bennünket az udvarra. Gyors számlálás és már indultunk is. Egy üzbég-kirgiz őrnagy fenyegető hangon adta tudtunkra, hogy az őrök szigorú parancsot kaptak, aki menet közben kilép a sorból, vagy lemarad, azokat minden figyelmeztetés nélkül lelövik. Ne feledjük, mindezen embertelen intézkedés Magyarországon történt, a hazánkba „felszabadítóként” jött „testvéri” Szovjetunió részéről. Erőltetett menetben, pihenő nélkül, éhesen és szomjan róttuk a kilométereket az őrök részéről azzal a bíztatással, hogy a legközelebbi állomáshelyünkön kapunk enni és inni. - De mikor? - Az őrök válasza: hamar. De, ha nem, akkor sincs baj - mondták - holnap majd két napi fejadagot kapunk... Körülbelül 25 kilométer megtétele után egy kis pataknál hatan kiléptek a sorból és a földre hasalva kívánták láztól égő szomjukat csillapítani. Vissza már nem térhettek, a golyószóró végzett velük. Hat emberrel kevesebben lettünk és folytattuk utunkat... Hat ember, aki szintén velünk együtt indult el reményekkel telve... Nem tudjuk, mi lett a folyóparton elhagyott hat magyar fiatalemberrel, akiket már hiába vár haza egy könnyes szemű édesanya, feleség vagy testvér. Hatan ártatlanul meghaltak a folyóparton, meggyilkolták őket... Ok már nem tudták kivárni az ígért ennivalót... Jól jártak... búcsúztunk sóhajtva tőlük, de a szívtelen emberi érzést nem ismerő gyilkos őröket a hat ifjú ember halála láthatóan nem izgatta... A hóval borított járatlan úton a nap korongja már régen eltűnt az erdő mögött és az este ránk borította sötét köpenyét, de mi csak törtettünk megállás nélkül előre... Utunk fás részen, folyóparton vezetett, kidőlt fatörzsökön keresztül. Más nem, mint az őrök szünet nélküli ordítozása hallatszott, amely úgy hatott ránk mint a szíj ostorcsapása... gyorsan... gyorsan... felzárkózni... Én már a lábamat sem éreztem a hideg és a sok zúzódás miatt, de mintegy állati ösztöntől hajtva csak széde- legtem a többiekkel. A szökéstől rettegő őrök, akit csak értek, zuhogva verték agyba-főbe puskatussal. Az őrök majdnem teljesen közép-ázsiai katonákból állottak, mindenkin túl akartak tenni a durvaságban. Mint a lelketlenség légiója vigyáztak ránk. Náluk megértésre, az emberi érzés legkisebb szikrájára sem számíthattunk. Betanított kegyetlen embergépek voltak ezek, akik a szó legszorosabb értelmében gyűlöltek bennünket. Nem volt különbség köztük és a mellettük kaffogó farkaskutyák között. Talán a kutyáktól még nagyobb megértést várhattunk, mint tőlük. Nekik mi, a rendszer veszélyes ellenségének számítottunk, akiket talán legokosabb lenne csendesen eltenni láb alól. Éreztük, tudtuk mindnyájan, hogy ha alkalom nyílik erre, ezek az emberi mivoltukból kivetkőzött primitív, de egyben félrevezetett végrehajtók egy percig sem fognak gondolkodni, hogy éljenek-e a lehetőséggel. Éreztük, hogy ezekkel az őrökkel minden fájdalmunk ellenére is jobban kell vigyáznunk, ha még élve ki akarunk kerülni innen... Még vagy félórai erőltetett törtetés után az őrség parancsnoka is végre belátta, hogy tovább nem bírjuk a menetelést, meg kell várnunk a reggelt. Az emberek álló helyükben estek össze és alig pár percen belül aludtak is. Én is - akár a többiek - lerogytam a hóval borított nedves avarra. A kiskabátomat a fejemre húztam, hogy kissé felmelegedjek, és pár perc múlva álomba merültem. Amikor a hóval borított talajon dideregve felébredtem, még csak éppen szürkült keleten. Vacogó fogakkal bújtam ki kabátom alól és körülpillantottam. A havas avaron szerteszét heverő rabtársaim szinte hullákkal borított csatatér benyomását keltették bennem. Csata629
