Lapok Pápa Történetéből, 2007

2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története

dunk sorscsapásait és kevés örömét, a nácizmust, a második világháborút, a holokausztot, az atombombát, a szovjet megszállást, a kommunizmus világméretű megjelenését, majd bukását, de mindezek közül az egyik legszörnyűbbet - aminek személyem is közvetlen szenvedő alanya volt - a szovjet hadifogságot, a kényszermunkára elhurcolt ártatlan magyar állampolgárok kálváriáját.

A következőkben az utóbbival összefüggő, emlékezetemben megmaradt eseményeket szeretném röviden összefoglalni, ötven év eltelte után a lágerlakó, kényszermunkára fogott rabok életét.

Mint már az előbbiek során kitértem rá, az 1944-45-ös évek a magyar nép szörnyűségének korszaka. Német irányítás, nyilas uralom, szovjet csapatok bevonulása, magyar állampolgárok elhurcolása került a történelem alakulásának fekete lapjaira. Ilyen és ennyi csapás egyszerre nem sújtott egy népet sem, amiknek következményeit még ma is érezzük.

Súlyos bűn volt a „felszabadítóként”, „barátként” hazánk földjére beözönlő szovjetek bemutatkozása. A lakosság körében elkövetett rablások, erőszakok mellett majdhogy minden negyedik családot érintett a Szovjetunióba jogtalanul elhurcolt katonák, civilek személyi szabadságának megsértése.

Én személy szerint - mint az előbbiekben említettem - 1945 elején estem hadifogságba. A kölnivíztől bűzlő és attól részeg orosz katonákkal való első találkozásomkor bemutatkozásként jól összerugdostak, majd minden fogható tárgyamtól megfosztottak. Kis kézi kofferemet sajnáltam a legjobban, amiben Édesanyám és Édesapám fényképei is voltak. Amikor azokat meg akartam tartani, a részeg ordítozó tisztek a fényképeket darabokra tépték, és ismételten tettleg bántalmaztak. Látva az embertelen fellépést, Gerencsér János barátom próbált segíteni és tolmácsot kért. A válsz: golyószóró sorozatot eresztettek a testébe, aminek következtében János barátom közvetlen mellettem életét vesztette. A brutális gyilkosságot megvalósító bűncselekmény után - mintha semmi sem történt volna - a hajcsárok vad ordítozás és szitkozódás közepette tereltek bennünket egy már induló csoporthoz.

Rabságom első állomáshelyén - Tetétlen- pusztán, egy volt uradalom több mint száz méter hosszú, tetvektől, férgektől nyüzsgő istállójában lettem sokadmagammal elhelyezve. Megérkezésünk tetőtől talpig történő motozással kezdődött, mint a szovjet rabkultúra alfája.

Az istállóba és magtárakba összezsúfolt több ezer rab állati körülmények között tengette életét. A marhatrágyával vegyes szalmán aludtunk, tisztálkodásra lehetőség nem volt, tele voltunk tetvekkel. Emberi szükségletünk elvégzésére naponta egy alkalommal kaptunk engedélyt, s nem egyszer a hasmenéssel járó természetes szükségletünket fekvőhelyünkre, helyben végeztük el. A latrinák megoldása nagyon primitív és veszélyes volt, ha az ember nem vigyázott, könnyen be is csúszhatott, ami több esetben meg is történt.

Ebben az eléggé fertőzött tömegben - a higiénia hiánya miatt - az ember, ha megbetegedett, csak magára számíthatott. Én is elkaptam a vérhast és csodák csodájának csodájára nem vitt el az örökkévalóságba, pedig aratott a halál. Betegségemet magam kezeltem, ami abból állt, hogy két hétig csak keserű teán és szénfeketére sütött kenyérszeleten éltem, mert orvosi ellátásunk csak papíron volt. Egész nap az őrséggel szembefordulva kellett ülnünk ellentmondást nem türően, mert ellenkező esetben a fenyítés következett.

Az élelmezés kérdése sem okozott problémát - aki nem eszik sokat, az legyengül, nem kell félni a szökésétől -, ez volt az ő logikájuk. Tisztában voltak azzal, hogy a napi két kanál mennyiségű vízben főtt zabkásától, két szelet szárított kenyértől és egy darab kockacukortól senki sem csapja el a hasát. Ez volt hát a mi fejadagunk, ami csupán azt szolgálta, hogy éhen ne haljunk. No, még hozzá kell tenni, egy pohár víz is járt, ami azért igen jólesett.

Az elkövetkező reggel gyászhírrel köszöntött rám. Az istálló végéről egy ismerősöm nem kis nehézségek árán jött hozzám... Meghalt a katonatársad... éppen csak pár perccel ezelőtt... A nevét nem ismerte, csak azt, hogy egy alakulatnál szolgáltunk. Később tudtam meg az igazat, szegény Kilinger Náci hagyott itt bennünket... Nem látta meg a szép Sop628