Lapok Pápa Történetéből, 2006
2006 / 3. szám - Huszár Jánosné: Iskola a Bakonyban
LAPOK PÁPA TÖRTÉNETÉBŐL 3. SZÁM PANNICULUS SER.C. NO. 218. 2006. „Erdőmélyén, esti csendben... ” ISKOLA A BAKONYBAN (Az Országos Gyermekvédő Liga szolgálatában) HUSZÁR JÁNOSNÉ ny. tanár emlékezése 1. Származásom és neveltetésem 1917. április 24-én születtem Zágrábban, ahol apám vasúti alkalmazottként dolgozott. 1919 telének végén a nagy történelmi változások hírére a magyarországi vasutasok túlnyomó része vissza kívánt térni az anyaországba. Mi is kaptunk egy vagont, oda berakhattuk holminkat, bútorainkat. Egy pici vaskályha adta a meleget. így indultunk neki a bizonytalan útnak. Horvátországból az eszéki hídon jött át a szerelvény úgy, hogy hátulról két mozdony tolta a kocsikat a híd közepéig, ott magyarországi oldalról rákapcsoltak két másik mozdonyt, így haladtunk tovább. Apám Pápára kérte magát, mert szüleim mindketten Pápa környéki falvakból származtak. Az út sokáig tartott, sokszor egy-egy hétig is álltunk egy állomáson. Áprilisban érkeztünk Pápára. Attól kezdve itt éltem és nevelődtem. A Dunántúli Református Egyházkerület Nőnevelő Intézetébe jártam iskolába, itt végeztem az elemit, majd a polgári négy osztályát és az ötéves tanítóképzőt. Mind a tizenhárom év alatt fizettünk tandíjat, pedig kitűnő és jeles eredményű tanuló voltam. Iskolánk, népszerű nevén: „Nátus” közkedvelt intézmény volt. A tizenhárom évfolyam tanulói jó, baráti viszonyban voltak egymással. Később is alig találtam a Dunántúlon olyan községet, ahol ne találkoztam volna egykori „nátistával”. Az iskolában szigorú valláserkölcsi nevelést kaptunk, népünkhöz és hazánkhoz hű tanítónőkké akartak nevelni bennünket. A tantestület nagyon sokszínű volt: voltak rettegett tanáraink és voltak, akik közömbösen viselkedtek tanítványaikkal szemben. Szerencsére azonban voltak olyan nevelőink is, akikre most, életem vége felé is nagy tisztelettel tudok visszaemlékezni. Ezeket tekintettem pályám során példaképeimnek. A tanítóképzőt 1936 júniusában végeztem el. Nagy örömömre szolgált, hogy a legjobb gyakorló tanítók számára létesített alapítvány díját ebben az évben én kaptam meg. Ehhez az értékeléshez igyekeztem méltónak bizonyulni egész pályám során. Ezekben az időkben komoly értelmiségi munkanélküliség volt az országban, de a társadalom nem fordult olyan nagy érdeklődéssel e kérdés felé, mint manapság. Mindenki maga igyekezett megoldani a problémáját. Voltak, akik szellemi ínségmunkát vállaltak, mások nevelőnőnek mentek vagy katonának 559
