Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
veszélyek fognak leselkedni ránk. AIDS nem volt még, de voltak más betegségek, és a szemléltető ábrák, amiket kiosztott az orvosnő, éppen elég riasztóak voltak. Várakozásunknak azonban nem felelt meg ez az előadás, mert egyetlen mondattal intézték el a problémakört: tiszta életet kell élni, akkor nem lesz semmi bajunk. Igen, ez még ugyanaz a szemérmetes társadalom, aminek szavai sincsenek bizonyos dolgok kimondására, nem bátorsága, hogy ezt meg is tegye. Sajnos, a negatív megközelítés a betegségek oldaláról szintén nem kedvezett sem a családalapításnak, sem a szülési kedv felébresztésének. A szerelemről rengeteg elméletet kaptunk tisztán irodalmias szempontból, és erre az absztrakt látásmódra egyenesen elriasztó szemléltető ábrákat. Ekkor - tizennyolc éves korunkban - a férjhez menésről szinte sohasem esik szó. Nemcsak a tananyag kapcsán, de egymás között sem. Egyáltalán nem téma születendő gyermekeink száma, jövendő családi életünk. Mindenki tanulni akar, valamilyen diplomát szerezni, állásba menni. A klasszikus gimnázium valószínűleg nem is arra való, hogy az életnek ezzel az oldalával foglalkozzon. De sajnos, más sem tette ezt! Az egyházak a süllyesztőbe kerültek, társadalmi szerepük null fokon állott. Az ifjúsági mozgalom politikai célokat akart elérni, a nőmozgalom távol állt tőlünk. Ha a család nem adott elég késztetést, akkor bizony senki nem mondta nekünk azt ifjú éveinkben, hogy miféle értéket hordozunk magunkban. Senkinek eszébe sem jutott kihangsúlyozni, hogy a fiatal lány, mint demográfiai értékhordozó, tiszteletet és védelmet érdemel. Pedig már a mi osztályunkba - az elemitől kezdve - csupa kétgyermekes családok gyermekei jártak. Elvétve volt három testvér, ritkán ennél több. Egyke is akadt köztünk. Mindez a háború előtt született nemzedéknél! Nem készült statisztika arról, hogy mi, 31 érettségiző lány, felnőtten hány gyermeket szültünk és neveltünk összesen? Attól tartok, nincs 31 leszármazott, aki a helyünkre áll! A magyarságnak, egész Európának a súlyos népesedési problémája már valójában nemzedékekkel ezelőtt elkezdődött, és senki sem figyelt rá eléggé. Az emberi gondolkodás ésszerű tanulmányozása sürgős igénnyel léphetett fel a forradalom után, amikor kiderült, hogy pusztán osztályharcos szempontból és módszerekkel nem magyarázható a világ. Az emberről nem is beszélve! Filozófiatanítás helyett morzsákat kaptunk, fél év logikát, fél év lélektant. De már ez is óriási eredmény volt, ha figyelembe vesszük, hogy a világban jó hírű magyar pszichológiai iskolát szinte teljesen elhallgattatták a háború után, abból az elméletből kiindulva, hogy lélektan minek, mikor lélek sincs... Az újonnan kinevezett, fiatal tanár kíváncsi képpel kezdte óráit nálunk. Mi is kíváncsiak voltunk rá és tantárgyára, és nagyjából úgy jártunk, mint az orvosnő felvilágosításaival, a tanultak nem fedték várakozásainkat, nem adtak elégséges magyarázatot kétségeinkre és kételyeinkre. Az év kezdetén ezt még nem tudjuk, és mire tudatosodik bennünk, már vége is van a tanévnek. A bemutatkozó első órán rögtön ellentétbe kerültünk. Kis bemelegítő beszélgetés után olvasmányaink felöl érdeklődik az új tanár. Nem akar kikérdezni egyenként mindenkit, beéri azzal, hogy valaki majd felszólal a többiek nevében. Osztálytársaim rögtön engem ajánlanak, fel is állok, és már a nyelvemen van egy sereg szerző és cím csak az utolsó két évből, amikor működésbe lép a még mindig jól olajozott fék az agyamban: soha, senkinek, semmit abból, amit csinálunk, vagy te teszel, vagy gondolsz... Semmit Makkai Sándorról, Móráiról, Gulácsy Irénről. Semmit a „leány- regényekről”, még kevésbé az Új Időkről. Valamit azonban mégis mondani kell, hiszen az egész osztályt képviselem. Ahogy a tanár mosolygó, firtató, várakozásteli arcába nézek, ki más jutna eszembe, mint a mentőöv: Jókai, tanár úr, kérem. Igen, Jókai a kedvencünk. Átfut az is agyamon, hogy ez a tanár buta libának fog tartani egész további pályafutásom alatt, de nincs más választásom. Inkább nézzen libának, de nem engedhetem meg neki, hogy belém lásson! A tanár úr belenyugszik a válaszba, mosolyog, de nem lehet tudni, mit takar a mosoly. 471
