Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
Lehet, hogy azt a felismerést, hogy ő új ember itt, és nem bíznak benne vadonatúj tanítványai. Esetleg azt, hogy csakugyan butácska társasággal van dolga. Azóta is inkább kihátrálok a beszélgetésből, ha egy pszichológus rám mosolyog. De külföldiekkel, különösen nyugat-európaiakkal megismerkedve, baráti, vagy munkakapcsolatban egyformán, mindig ott motoszkált bennem az irigykedő bámulat, hogy milyen magától értetődő természetességgel mondanak véleményt bármiről, vállalják bárki előtt gondolataikat, és tisztelik a másét, ugyanilyen magától értetődő természetességgel. A szabadság, a szabad véleményformálás és megnyilatkozás hosszú iskolája van mögöttük, és a mi félfeudális, majd egyeduralmi viszonyaink közé szorított lelkünk csak lassan-lassan szokik csak rá erre az uniós fellépésre. A nagy csavargások Tóth Sándor tanár úrral a nagyvilág, főleg Európa szépmüvésze- tében csak arra adnak alkalmat, hogy felébredjen bennem a kívánság: meg akarom nézni, látni akarom. Látni a Notre-Dame rózsaablakait, a Colosseumot, a piramisokat. Az összes képtárat és múzeumot. Ráadásul a tanár úr nagy mester abban, hogy az ébredező kívánságok alatt nagyot fújjon a parázson: „ha arra jár, majd figyelje meg”, mondja előszeretettel. Vele a művészetek nem tantárgy, hanem természetes közeg, amiben a boldog embereknek állandóan élni és mozognia kell(ene). Az idő múlik, szalad, magunk is siettetjük. Felnőttek akarunk lenni minél előbb, a tanév második felétől már alig várjuk, hogy kívül legyünk a falakon. Megtörténik a szalagavató, a ballagás, az írásbeli, a szóbeli. Az intervallumban gőzerővel magolunk, de néha megengedünk magunknak egy kis traccs-partit K. Sáriék nagy, üvegezett verandáján. Legalább tíz-tizenketten ülünk együtt, és mintha megérintene bennünket a közeli elválás mélabúja. Bölcsességeket, közhelyeket fogalmazunk meg az életről, biztatjuk egymást, hogy nem is lesz olyan nehéz. Nem a vizsga, hanem ami utána jön: az élet. Ebben az egyben azonban tévedtünk: nem olyan nehéz lett, hanem sokkal nehezebb. Szerencsére, tizennyolc évesen senki nem lát a jövőbe. „Oly korban éltem én e földön...” mondhatnám én is, mondhatná bárki a kortársaim közül. De minden negatív elképzelés dacára sok jóindulat is van a hatóságokban, amikor érvényes vizsgára engedik „magánúton” a betegeskedő osztálytársunkat, vagy főiskolai-, egyetemi felvételre javasolnak minden arra érdemes jelentkezőt. Más kérdés, mekkora lehetőségek vannak az érettségizők előtt 1959 júniusában, vagy mekkora szakadékok tátongnak az egyéni kívánságok, adottságok és alkalmasságok, valamint az adminisztratív elhatározások között. Az élet azonban - kevés kivétellel - kiegyenlíti az éles különbségeket: segít behozni a hátrányokat, lefarag a túlságos előnyökből. Ebben az évben, 45 évvel az érettségi után, és e jeles évforduló alkalmából vetettem papírra ezeket a sorokat, idéztem fel ezeket az emlékeket. Hiszen megígértem nekik, a többieknek, hogy „megírom” egyszer... legalábbis írok rólunk! Még mielőtt elfelejtődne, még mielőtt hírmondó sem maradna belőlünk. Algír, 2004. márciusában Somfainé Pados Mária olajfestménye KIADJA A PÁPAI JÓKAI MÓR VÁROSI KÖNYVTÁR Felelős kiadó: dr. Hermann István igazgató Tipográfia: Polgárné Németh Katalin Pápa, 2004. HU ISSN 1216-2027
