Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
Ugyancsak eltűnt a matrózruha, amit lá- nyok-fiúk egyaránt hordtak. Ki tudja, mióta, honnan terjedt el ez a divat? Sok iskola kötelező viseletül írta elő, de a civil öltözködésben is fontos szerepe volt. Varrónők specializálódtak a matrózblúz - sötétkék rakott szoknya előállítására, mivel a konfekcióipar sem létezett még akkor. Az ötvenes évek hozzák el a tömeges nadrágviselést a kislányok közé, kezdetben főleg a mackónak nevezett vastag sport-, vagy szabadidő ruha formájában. Az órák közötti szünetekben állandóan játszunk, énekes, szerepjátszó, versenyt fútós játékokat: „Körben áll egy kislányka”, „Kiskomárom, Nagykomárom”, „Beültettem kiskertemet a tavasszal”, „Adj, Király, katonát”! Talán testnevelés órán is ezekkel a játékokkal telik az idő egy része, ha a hideg be nem szorít bennünket a tanterembe. A szép tornaterembe csak a felső tagozatban kerülünk be, addig ugrókötélen ugrálunk az udvaron, labdázunk, ha az idő megengedi. Ebben a tanévben, az elsőben kezdődik intenzív kapcsolatom a zenével. Nemcsak énekóránk van, de zongorázni is ekkor kezdek tanulni, hogy aztán évekig csináljam, változó szorgalommal és érdeklődéssel. Sok házban van hangszer ebben az időben, zongora, pianínó, hegedű a leggyakoribbak. Hiszen gépi zene alig van, a kevés rádiót, gramofont leszámítva. Zenél viszont maga a polgár, fújja a fúvós-zenekarokban, a körökben és egyletekben, huzatja a cigánnyal a kiskocsmában. Zongoráznak a fiatal lányok, másutt két— három testvér játszik együtt különböző hangszereken. Fütyülik, dúdolják, éneklik is gyakran kedvenc nótáikat, az inasok a műhelyek ajtajában, háziasszony a tűzhely előtt, a konyhalány mosogatás közben. Zenekarok játsszák végig a báli heteket, a falusi búcsúkat, mulatságokat, lakodalmakat. Talán nem olyan színvonalas, mindenestre aktív részvétellel zajlik a zenei élet. Nem elhanyagolható az egyházi zene, amiben minden templomba járó részesülhet, a hangszerből csakúgy, mint a közös éneklés öröméből. Amint elkezdtem az evangélikus templomba járni, minden vasárnap délelőtt ugyanúgy történtek az események: végigballagtunk nagypapával az utcán az evangélikus templomig, de a kapuján belül elváltak útjaink: ő előre ment, a presbitereknek fenntartott helyre, én meg felkapaszkodtam a karzatra a csigalépcsőn, az orgona melletti székekhez, ahol a kislányok szoktak ülni. És innen lehet a legjobban látni, megfigyelni az orgonát, a vele való munkát, megszólaltatásának csodálatos módjait. Ülök a székemen és az orgonista lábát figyelem. Káprázatos. Ekkor már zongoraórára járok, van fogalmam a billentyűzetről. A hangjától teljesen le vagyok nyűgözve! Megfigyelem a fujtatót, aki a fal mellett, oldalt, lábbal fújtatja a levegőt a sípokba. A hétről hétre hallott zenedarabokat könnyen felismerem, megkülönböztetem egymástól. Nem sokkal később B. Irén lett az orgonista évekig, a későbbi jónevű zenetanámő, barátnőm nővére. Vékony, finom kis termete szinte elveszett a hangszerben, és csak bámultam, mire képes! Később a templomi kórusban is énekelek ezen a helyen. A legjobb emlék mégis az orgona mellett eltöltött idő, az orgona, ami nem éppen csendes hangszer, különösen nem a közvetlen közelében, mégis, intimitást élményt ad: mintha csak nekem szólna a hatalmas, meg-megújuló dallam, az ismétlődő, körforgásszerű, mindent elözönlő hangáradat. Sok-sok évvel később ilyen áhítattal ülök a lipcsei Tamás-templom karzata alatt, és hallgatom az orgonistát, ahogy gyakorol. A karzat nincs nyitva a nagyközönség előtt, csak a földszintre mehetek be. De oda aztán minden nap kéthetes lipcsei tartózkodásom alatt! Fokozza az élményt, hogy Advent van, Lipcse hó alatt, és némi karácsonyi készülődés is látható a városban, noha még a régi, szocialista világ szürkébb keretei között. A Tamás-templomon nem fogott ki az idő, és valahogy még a belső térbeosztása, faragott karzata is emlékeztet a mi evangélikus templomunkra. Meg az ereklyeként becsben tartott orgona, ahol a Mester, Bach orgonáit kántor korában. Néha valódi hangversenyben is van részünk, amikor nagytiszteletü Bácsi Sándor hegedül előbb az oltár előtt, aztán, ahogy viszi a zene lendülete, egyre előbbre haladva, míg meg nem állapodik a csillár alatt. Más estéken ketten hegedülnek, ő és művésznövendék, 455
