Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
folyamatos olvasás lesz, már nem emlékszem, milyen módszer segítségével. A tanítványokat nem képességeik alapján válogatták és vették fel ebbe az iskolába, pusztán a lakcímük és felekezeti hovatartozás szerint. A jó eredmények csakis a jó módszereknek és a lelkiismeretes munkának voltak köszönhetők. Diszlexiás és díszgráfiás iskolásokat nem is láttam mindaddig, míg kezdő tanítónő koromban egyszerre hármat is „örököltem”, akiket évek óta osztályismétlésre ítéltek. Teljesen felkészületlen és tanácstalan voltam én is az ő esetükben. Városokban a gyógypedagógiai iskolák növendékei lettek ezek a tanulók, falun azonban csak az osztály- ismétlők számát növelték. A velük való foglalkozás külön képesítést igényelt volna. Iskolás koromban azonban egyáltalán nem találkoztam ilyen nehézségeket jelentő tanulóval! Az olvasást megkérdőjelező világunkban talán furcsának tűnik a könyvek tisztelete már ebben a korban. Pedig olyan magától értetődő volt ez, olyan természetes, már egészen kisgyermekként is, az iskolát megelőzően. Igaz, a felnőttek is olvasnak, olvasnak az ágyban, elalvás előtt, vasárnap délután a Bibliát, olvas a szolgálólány esti szabad órájában. Hamar felfedezem a „fejből” való mesélés és a felolvasás közötti különbséget. Édesanyám mindig felolvas nekem, ha éppen az ágyat nyomom valamelyik gyermekbetegséggel; kedves rokonunk, Vilma néni pedig mesél, az ágyam mellett ülve, hátha elfeledem piros kiütéseimet egy időre. A jó néni meséjének fordulatait mégis gyanakodva hallgatom, „hátha nem jól tudja?” Nemrég fedeztem föl a televízió riportjából a két meseszínhelyet, Hencidát, meg a Boncidát, ahol világraszóló lakodalmat csaptak a mesében, mint a valóságban létező helyet! Hiába folyt itt a „sárga lé” kiapadhatatlan bőséggel, mert én jobban kedvelem a hozzám hasonló gyerekekről szóló történeteket, „Csipetkét” az iskolában, meg a „szép kis Emmif’, és a felolvasásukat hamarosan felváltotta saját olvasásom. Csak az írott szóban bíztam jókorán, nem a mesélő képességeiben. Az öröm, a szórakozás, a megrendülés, a boldogság, amit az irodalom élvezete okozott világos forrásból eredt: a könyvekből. Egy időben fura, nevetnivaló kézmozdulatokkal kísérjük a hangokat, rázogatjuk kezünket, megragadjuk a ruhánk elejét, ha az r kerül sorra, különféleképpen görbítjük az ujjainkat. Már vígan olvastunk, a mozdulatokat azonban összekevertük, így szerencsésen abba lehetett hagyni a módszert. Később, énekórán, már meg sem lepődtünk, hogy a hangokat is mutogatni kell. Itt is szépen szólt az ének, de bajban voltunk a kézmozdulatokkal, igaz, ez még csak a kezdete volt a módszer alkalmazásának. Tisztán emlékszem a harmadik osztályban Kovárczy Erzsébet tanítónőm órájára, amikor a közlekedő edényeket tanította bemutató tanításon a jelöltek előtt. A kockacukorra cseppentett tinta szemléltette a jelenséget, ami nagyon csodálatos volt számomra. Ekkor kezdtünk környezetismeret keretében egy kis helyi földrajzot tanulni. Emlékszem, milyen szép Dunántúlokat rajzoltam a körbehúzható séma segítségével, hogy szerettem a felsőbb osztályokban is térképet nézegetni, rajzolni, képzeletben utazni ezekre a tájakra! Manapság nem lehet a földrajztanítást „elrontani”, hiszen olyan eszközök állnak rendelkezésére minden iskolának, amiről régen nem is álmodtunk. A mi tankönyveink feketefehér rajzokat tartalmaztak, a színes térkép nagy kincs volt, a színes fénykép abszolút ritkaság! Rossz minőségi papírra nyomták a könyveket, a füzeteket, aminek lapjain átütött a tinta, amit természetesen mártogatni kellett a tollszárba illesztett tollheggyel. Fából készült tolltartót hurcoltunk az iskolába, amiben a kincseinket őriztük: az Elefánt radírt, színes ceruzákat, faragót. Minden tárgy fából, fémből készült, hiszen a műanyagok gyártása később indult el. A kor jellegzetes viselete volt a könyökvédő az iskolásoknak csakúgy, mint az irodai alkalmazottaknak. A kézfejtől a könyökig érő fekete zsák volt ez, mindegyik végén laza gumival, hogy le ne csússzon, klott anyagból készült, ami talán már nem is létezik. Azért viseltük, hogy megvédjük a ruhánk ujját, ami állandóan a padokon csúszott írás közben. Később az iskolaköpeny védte a ruházatot, a könyökvédő eltűnt a ruhatárból. 454
