Lapok Pápa Történetéből, 2004

2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek

Ismerem én is a szomszédokat, ők is engem, mióta egyedül jártam el az óvodába, kiki merészkedem az utcára, vagy álldogálok a kapuban, bámészkodom. Az ismerős járókelők szóba elegyednek velem, mint az a bizonyos fiatalember a mellettünk lévő házból, aki hazafelé menet eltréfálkozik velem. Én azonban beszaladok a láttán az udvar védelmébe, meg szokott ijeszteni ugyanis. Ilyenkor nagymamám kinéz, és nevetve mondja: „Kitől félsz? Hiszen ez a Jancsi!” Huszár János, városunk ismert közéleti és kulturális személyisége lakott a szomszédban, a hosszan elnyúló nagy fakerítés után, a szüleivel és a testvéreivel.

A gyermeknevelés szerves része volt a vallásos nevelés kicsi kortól. Isten emlegetése megszokott dolog a magyar (és más) nyelvben, nem hinném, hogy külön „előadást” tartottak a szülök erről a témáról. A mindennapok gyakorlata vezette be a gyermeket a gyülekezeti életbe, a vasárnapi templomba járás, otthoni imádkozás, az ünnepek.

Kicsi, „rácsoságyas” koromtól kezdve imádkozom én is elalvás előtt a szüleim körében, hamar megtanulom a gyerekimát, amiről nem tudom, katolikus, vagy evangélikus ima- e? Kétvallású családban születtem ugyanis, de vallásom nem lehetett kettő, régi, királyi törvény szabályozta a „vegyes” házasságok le- származottainak vallási hovatartozását.

A soknemzetiségű monarchia óta sok gondot jelentett az is, hogy a polgárok nemcsak vallásuk szerint szerették egymást, hanem attól függetlenül is és megátalkodottan ragaszkodtak ehhez a szabadsághoz. Mégis sok lelkiismereti problémát okozott a más hithez tartozóval összeházasodni és egyúttal egy másik közösségbe beilleszkedni. Mindegyik fél magának akarta tudni a gyerekeket főleg. Az ateista időszak „lefagyasztotta” ezt a gondot, mást rakva a helyére, de gyermekkoromban tanúja voltam a rokonság vitáinak, akik elkeseredetten védték igazukat.

Ebben az időben édesapámmal járok a Barátok templomába minden vasárnap. A templom kisgyerekként lenyűgözött, ahogy ma is, szépségével, a méreteivel, ismerős szentjeivel. Nem emlékszem, hogy édesapám titokban katolikus vallásgyakorlásra tanított volna,

megelégedett a jelenléttel, hagyta, hogy hasson rám a templom hangulata, színei, hangjai, illatai.

Iskolába kerülve pedig átengedett az evangélikus félnek, a nagypapának, aki presbiter volt, és illetékes a valódi vallási hovatartozásom szerinti nevelésben részesíteni. Apámtól láttam, hogyan lehet és kell a más- vallású gyermeket a másik szülőnek átengedni, előremutató lecke volt ez, aminek hasznát vettem a magam idejében.

Felnőtt koromban már nem szerettek olyan féltő aggodalommal, mint gyermekkoromban a szüleim, nagyszüleim, egész környezetem. Amennyit azonban otthon kaptam szeretetből, gondoskodásból, előrelátásból, az elkísért és megvédett mindvégig, és annyi jutott belőle, hogy bőven osztogathattam másoknak is.

2. Az „elemiben”

Az elsőosztályos fényképen, a mai Református Gimnázium udvarán, tizennyolc kislány álldogál és tíz kisfiú guggol Emma néni előtt, talán egy tavaszi napon, az öltözék után ítélve. Ismerős arcok, ismerős nevek: Bella, Lonci, Éva, Kati, Eszter; Surdi, Andris, Csaba... A környék protestáns gyerekei, ebből a korosztályból.

Iskolaköpenyt senki sem visel, annál több repülő nagymasnit látni a kislányok fejetete- jén, matrózblúzt a könnyebb kabátok alatt. Nadrágot sem hordunk még, minden lányon szoknya, zokni, cipő. A kisfiúk miniatűr férfiak: kabátban, Bocskai sapkában, de rövid nadrágban.

Emma néni, aki nyugdíjazása előtti utolsó osztályát fényképezi éti, nagy tekintély a szakmában a gyakorlóiskolai tanítók között. Mert ez az iskola nem kevesebb, mint a Református Líceum és Tanítónőképző Intézet Gyakorló Iskolája. Nagymúltú, nagylétszámú, jól felszerelt, korszerű nevelési elveket és gyakorlatot követő intézmény, ekkor, 1947 szeptemberében még nem sejthető, milyen változásokat rejt méhében számára az Idő.

Egyszerre nevelődünk, mi, gyerekek, és a tanítónő-jelöltek, a „kistanítónénik”. A fény452