Lapok Pápa Történetéből, 2002
2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső
Nem szabad megfeledkezni a város természetadta iparáról, a malomiparról. Hajói tudom, a Tapolcán a forrástól számítva harminchárom vízimalom működött, amiből a hálátlan utókor egyet sem tudott épen megőrizni, hogy a fiatalságnak bemutassák: ilyen volt egy vízimalom, itt őrölték a kenyérnekvalót, ilyen volt a berendezése, és a molnárlegények itt hallgatták a kerekek zúgását, a víz csobogását, és a rosták ütemes kattogását. A Belvárosban bonyolódott a lakosság ügyes-bajos dolgainak intézése: a Városházán, a boltokban, egyházi hivatalokban és a Járásbíróságon. Körülbelül 15-20 hivatalnok rendezte el a város lakosságának ügyeit a Városházán. Ebbe beleszámított a polgármester, de még Férpasz bácsi, a posztóegyenruhás város hajdú is, aki naphosszat ott állt az épület bejáratánál, megakadályozván az illetéktelenek belépését. Nem tudom, ildomos-e elmondanom, hogy szemtelenségemért egy j ólirányzott fenékberúgást kaptam nevezett ajtónállótól, ugyanis barátommal arra járván megjegyeztem: ’’nincs itt a Félfasz bácsi”. Ott volt. Mindent hallott, és futball-labdának nézte méltatlan testrészemet. Külön említést érdemel a Fő téren az Arany Griff szálloda éttermével, báltermével, továbbá az Úri Kaszinó az exluzív látogatók számára. Fehet, hogy nem is volt igaz, de olyan meggyőzően hangzik, ezért leírom, hogy a huszártisztek egyik ’’emelkedett hangú” összejövetelén a Griff étteremben vadonatúj porcelán éjjeliedényekben szolgálták fel a sört, és a benne úszkáló virsliket. (Valószínűleg hölgyek nem voltak jelen, mert akkor még divat ilyenkor elájulni.) Azt hiszem, a látvány még a gyér fantáziájú elméket is megmozgatta. Hol vannak már azok a nyalka huszártisztek, csizmájukon az ezüstös hangon pengő sarkantyúikkal? Természetesen átadták helyüket az ’’égi huszároknak”: a repülősöknek és ejtőernyősöknek. Azt hiszem, minden nagyobb településnek — így Pápa városának is — voltak sétáló helyei, amit korzónak hívtak. Pápán három is volt: a Fő utca, a Kossuth utca és az Esterházy út. A legolcsóbb szórakozás ugyebár a séta. Vasár- és ünnepnap — ez olyan jól hangzik — a város fiatalsága megszállottan rótta a Fő utcát föl-le, lankadatlanul. Talán csak a Mindenható a megmondhatója, hány kapcsolat, hány házasság szülője volta a korzó? Természetes, hogy a lányok itt és a fél tizenkettes ’’szagosmisén” mutatták be új ruháikat. Sohasem sétáltak egyedül a lányok, vagy párosával esetleg hármasával, gyakran a mamák vagy gardedámok kíséretében. Egyedül sétálni, az már kihívás volt, többnyire a szegény cselédlányoknak a vasárnapi délutáni kimenőjük alkalmával volt erre módjuk. A csúcspont a húsvéthétfői locsolás volt, ilyenkor a Fő utca pacsuliillatban fürdött, tarkítva a meglocsolt lányok apró sikolyaival. A babakocsis kismamák a ’’vár falánál”, azaz a kastély kerítése mellett sétáltatták csemetéiket, míg a vasárnap délután a férfiaké és a fiúgyerekeké volt a mindenható futballmérkőzésekkel. Fapadjaival a liget már ’’elmélyültebb” szórakozást kínált, kiváltképp az esti és éjszakai órákban. Nappal a nevelőnők és han- cúrozó diákgyerekek szállása volt. Útközben, a ligetbe menvén a Flórián szobor köszöntött bennünket a szentről elnevezett utca sarkán. Visszaemlékezések szerint az 1700-as években nagy tűzvész pusztított a városban, és ahol a tűz megállt, ott emeltették őseink a szobrot hálából és talán kiengesztelésül. Érsek Fajos bácsi árulta a szobor talapzatánál az újságokat, aki arról volt híres, hogy a kalendárium valamennyi szentjének tudta a névnapját. Ha hirtelen feltámadna az öreg, hiába keresné a szobrot eredeti helyén, az magasabb célok érdekében áttelepült a Nagytemplom mellé, s most ott vigyázza a tüzeket. Ugyanígy útra kelt a Fő utcai halászbástyán álló kereszt is, amely a tókerti templom udvarán inti áhítatra a környék lakóit. Fiatalabb városlakóink hitetlenkedve hallgatnák, hogy hajdanán nekünk is volt halászbástyánk, nemcsak a budapestieknek. Igaz, hogy régen volt, és nemcsak dísznek állt ott, amikor még a Tókert helyén víz hullámzott, és a vár falának e szakaszát a halászoknak kellett védelmezniük. Nepomuki Szent János szobra — 395
