Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső

gokkal. Tornyából a háború idején légoltalmi szolgálatot teljesítve többször kellett az eget figyelnem, de néhány berepüléstől eltekintve különösebb események nem zavarták a város nyugalmát.

Nagyszerű együttes született abból az elrendezésből, hogy a templom, a kollégium és a két leghíresebb diákjának szobra egy térre került a szabadságharc emlékműve mellé. Emlékezetesen szépek voltak a március 15.-i hazafias ünnepségek, melyre a város iskoláinak diákjai összegyűltek a térre, és ünnepi szónoklatok hangzottak el. Az ünnepség fénypontja természetesen a Nemzeti dal elszavalá- sa volt. Kisdiákként izgatottan vártuk, mikor hangzik el az ’’Ide veled régi kardunk”, és mikor röppen ki hüvelyéből a kihúzott kard. Innét előbb a Petőfi-, majd a Jókai házhoz zarándokoltunk. Emlékeim szerint akkoriban szép, langyos márciusok voltak, és kiskabát- ban, letűrt harisnyában örültünk a napsütésnek, na meg az iskolai szünetnek.

A Petőfi- és Eötvös utcák közt magasodott az egyszerűségében is monumentális zsidó templom. Néhányszor elvittek barátaim sá- beszkor magukkal, és meglepetéssel tapasztaltam: hiszen ugyanazt prédikálják az ószövetségből, amit mi is tanultunk a hittanórákon, továbbá azt is furcsállottam, hogy a sapkát nem kell levenni a fejünkről. De éppen ilyen jól emlékszem az ünnepi szokásokra is: tavasszal purinkor a bekormozott arcú, láncot csörgető vidám gyerekekre; a húsvéti laskára; hosszúnapra, amikor zokniban mentek templomba a hívők; valamint az ősz eleji sátoros ünnepekre, amikor a fából és nádból épített sátrakban imádkoztak, gondolom az Egyip- tombeli kivonulásra emlékezvén.

Egyéb szokásokra, rítusokra is jól emlékszem: szombaton nem fogadtak el pénzt, nem írhattak, nem gyújthattak tüzet stb. Na, nem kell arra gondolni, hogy ezek megoldhatatlan feladatok voltak, a keresztény szomszédok természetesen segítettek. Tetszettek az esküvők is: a felöltöztetett menyasszony a zsidó iskolában fogadta a jókívánságokat és a neki járó csókokat. Az Elit kávéház udvarán folytatódott a szertartás egy baldachinszerű sátor

alatt, itt az volt a fénypont, amikor a fiatal pár borral köszöntette egymást, és a poharakat földre dobták, és annak cserepeit a cipősarkukkal a földbe sikálták. Nem tudom, szokásban van-e még — én még láttam —, hogy halálesetkor szalmazsákon ülve süvetülnek beszakított kabátban, úgymond a fájdalomtól megszaggatván ruháikat. Gondolom a szigorú vallási utasításokat csak az ortodox hívők követték, akiket a népnyelv kissé bizarr módon szentes zsidóknak titulált. Ilyen és hasonló emlékeim maradtak meg bennem a zsidó templomról, a Szt. László utcai házunk környékének lakóiról, s 1945 után bizony szomorúan vettem tudomásul jó néhány gyerekkori pajtásom hiányát.

Az élet tulajdonképpen a Fő téren és környékén, a Fő utcán és a Kossuth utcán zajlott, a hivatalok, üzletek ezen a szűk körön belül helyezkedtek el, és itt tartották a kirakodóvásárokat is. Már az elemi iskolában megtanultuk, hogy Pápa a Bakony és a Kisalföld találkozásánál épült, és fontos vásári hely volt; itt cseréltek gazdát a földművesek terményei, és az iparosok és kereskedők árucikkei. Ennél fogva Pápa jellegzetesen iparos és kereskedő város volt. Ki hinné, hogy a városban öt nagy vaskereskedés, legalább ennyi fatelep, és mintegy háromszáz cipész és csizmadia volt? Jól, rosszul, de mindegyik megélt amint a több tucat hentes, vendéglős és kocsmáros is. A Kossuth- és környező utcákban tízméterenként sorjáztak az üzletek: fűszeresek, ruhakereskedők, rőfösök, kalaposok, szűcsök, szíjgyártók, órások, műszerészek, üvegesek, borbélyok — a bejárat felett függő réztányérral —, papírkereskedők — iskolaváros —, cukrászok, trafikosok, pékek és még sok egyéb szolgáltatást kínáló bolt. A harmincas évektől kezdve a fejlődés folytán a rőfösökből divatáru-kereskedők, a szatócsokból fűszeresek és csemegések lettek, a női szabók ruhaszalont nyitottak, a férfiak cégtábláján megjelent az angol úri szabó felirat, a drogériák illatszertárrá avanzsáltak, és a koporsósokat már temetkezési vállalkozóknak titulálták. Öregapám, ha élne, már nem csapó, hanem kalapos lenne, és nem a Tapolca partján nemezelné a posztót.

394