Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső

jairól akarok szólni. Emlékezetem szerint kézzel sohasem ütött meg a tanítónk, a végre­hajtáshoz mogyoróbotot használt. A nyoma­ték kedvéért megsuhogtatta a levegőben, a pszichikai hatása körülbelül olyan volt, mint a második világháborúban a Stukák szirénáinak vijjogása. A legenyhébb büntetés a sarokba állítás volt, ennél kissé már komolyabb volt a letérdeltetés, amelyet néha az egész osztály­nak el kellett viselnie. Ezt még fokozni lehe­tett azzal, hogy a kezeket magasba kellett emelni, és ott tartani egészen addig, ameddig bírtuk. A szigorúbb büntetések első fokozata a tenyeres volt: kinyitott tenyerünket a tanító elé kellett tartani, melybe a vétek nagyságá­nak megfelelő mennyiségben és erősséggel sújtott le a mogyorópálca. Nem volt tanácsos a kezeket elkapni, mert az csak súlyosbította a büntetést, és nem ritkán fenekelésbe torkol­lott. Ilyenkor a szenvedő alanynak az első padra kellett ráhajolni, s ha még így is rakon- cátlankodott, a padban ülők a kezeit fogták, hogy ne tudjon felugrani. Voltak nehéz esetek is, ezek közé tartozott az iskolakerülés, ami hosszantartó, erőteljes veréssel járt. Változó volt a bűnösök reagálása: a szelídebb lelküek sírtak és könyörögtek: ’’Jaj, tanító bácsi, töb­bet nem leszek rossz,”, az edzettebb állami gyerekek pedig fogcsikorgatva tűrtek. Isko­lánkban volt egy-két tanítónő is, az ő kezük sem tétlenkedett, ám súlyosabb vétségek megtor­lására valamelyik férfi kollégájukat hívták segít­ségül. így éldegéltünk mi annak idején, mikor a tudományt bizony néha szó szerint a fejünkbe verték. De voltak szép napjaink is: elsősorban a kará­csonyi és húsvéti szünetekre gondolok, igaz, hogy ezt is megkeserítették az irdatlan mennyi­ségű házi feladattal. Nem volt még akkor szabad szombat, és egy-egy hétközi szabadnap, de mint pl. dec. 6-a Horthy Miklós névnapja, vagy mada­rak és fák napja nagy örömet szerzett nekünk. Ez utóbbi napon — természetesen gyalog — kivo­nultunk a tapolcafői kőfejtőbe vagy az attyai erdőbe, ahol a témához kapcsolódó intelme­ket, szavalatokat hallgattuk, és végül eléne­keltük Erkel: Hunyadi László c. opera induló­jának dallamára az ’’Árnyas erdőben szeret­nénk” kezdetű dalt. Különösképpen kihangsú­lyozták akkoriban a madarak védelmét, mert valami esztelen virtuskodásból szokása volt a vásottabb gyerekeknek a madárfészek kifosz­tása. A fáradtságos, sokszor veszélyes fáramá- szás után lehozott tojásokat vagy madárfióká­kat győzelmi trófeaként mutogatták. Ma már erről az oldalról nem fenyegeti veszély a ma­dárfészkeket, a ma fiataljai inkább kényelem­szeretetből, mint meggyőződésből hagyják békén a madarakat, már akinek nincs légpus­kája. Egész évben izgatottan vártuk az iskolai kirándulás napját. Az első három évben ezek gyalogtúrák voltak nem is kis teljesítménnyel. Első elemistaként az Öreghegy meghódítása volt a célpontunk. Lelkes tanítónk útközben és a hegytetőn sok alapvető tudnivalót mesélt a szántóföldekről, állatokról, növényekről, és a környezet látványosságairól. A későbbi években az attyai erdő, a tapolcafői forrásvi­dék várt felderítésre. Már negyedik osztályo­sok voltunk, amikor először ültünk vonatra. Célunk Ugod volt, a Durrogós tető, s útköz­ben megszemléltük az akkor még működő mészégető kemencéket. Négy év után búcsút intettem az elemi is­kolának, az itt leírtakon kívül emlékét osztály­fénykép és Hajnal Ferenc tanító bácsitól ka­pott szentkép őrzi, valamint a szívemben iránta érzett szeretet. Az óvoda és az elemi iskola mérföldköveit hátrahagyva elérkeztem gyermekkorom legje­lentősebb szakaszába: megkezdtem a polgári fiúiskolában az újabb négy évet. Ez a 10-14 éves korig tartó szakasz volt tulajdonképpen az igazi gyermekkor, itt kezdődött a felnőttkor megalapozása, és a felelősségtudat kialakulá­sa. Amit kisgyermekkorban elnéztek szüléink és nevelőink, azt már most nem lehetett kö­vetkezmények nélkül megúszni. A legfur­csább az volt, hogy most már minden tantár­gyat más és más tanár tanított más és más módszerekkel, szigorúsággal vagy éppen el­néző nagyvonalúsággal. Itt már tandíjat is kellett fizetni, havi öt pengőt, ami bizony ak­koriban egy kocsi tűzifa ára volt. Emiatt az elemi iskolai társaim közül az indulásnál már 382

Next

/
Thumbnails
Contents