Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső

gárok "sábesz” köszöntéseitől voltak hangosak ezek az utcák. Látni vélem ma is őket, amint péntek és szombat estéken üzletajtóikon kilépve figyelik a Dávid-csillag feljöttét. Sok rítusra ma is emlékszem, továbbá arra is, hogy ezt természetesnek vettük, elfogadtuk, és tiszteletben tartottuk, mint ahogy az sem volt meglepő, hogy katolikus ünnepeken a zsidó lakások ablakaiban is égtek a gyertyák. Köztünk, gyerekek közt sem voltak problémák, ha voltak is, azok sosem lépték túl az apró összezördülések szintjét. Csak Horowitz bácsitól féltem, az utca végén lakó szappanfőzőtől. Szúrós, mérges tekintetű fekete szemei és erős szakálla volt, nyoma sem volt benne a derűnek. Utólag, ha eszembe jutott, azon gondolkoztak, miképpen egyeztette össze a disznózsiradékból származó tréfli szappan alapanyagot vallásának szigorú előírásaival. Gyakran tanúja voltam, amikor a sakterházba vitt baromfi ’’tréfli” lett. Az elvágott nyakú baromfiak vérét a terem közepén lévő betonkádba folyatták, és valószínűleg a kifolyó vér színéből állapították meg, hogy kóser vagy sem. De ezzel még nem múlt el a veszély, elég volt, ha a liba szétbontásakor kukoricát találtak a boldogtalan állta belsejében, máris megkapta a tréfli minősítést. Ilyenkor lépett színre édesanyám, aki hosszú alkudozások után fél áron megvette a megtisztított libát. Hiába, ami az egyiknek kár, az a másiknak haszon - mondta Maschanszker néni, miután kellőképp elsiratta a tréfli libát.

Korai gyermekkoromat az elemi iskolai tanulmányok kezdetéig tartom számon. Apró gyermekélmények és csínytevések jellemezték, tarkították életem első hat évét. Két évig az apácák által vezetett zárdái óvodába jártam, nem szívesen, mert a hasonló korú gyerekek társasága több szórakozást kínált az óvoda egyhangúságánál. A délelőttöt még csak elviseltem, mert nagyobb pajtásaim akkor még iskolában voltak, de a délutánokat már nem bírtam ki, ha csak lehetett, hazaszöktem. Egyízben az egyik apáca üldözőbe vett és hazáig kergetett. A pincébe bújtam előle, ahol a tavaszi hóolvadás után mintegy hatvan centimétemyi víz gyűlt össze, majd a mosóteknőt a vízre borítottam és beszálltam. Nyertem, az apáca csak a pincelépcsőig követett, így szakadt vége óvodai karrieremnek, amelyet egy szakadt kép őriz.

Még egy esemény jut eszembe: időnként gyűjtést rendeztek a missziós atyák támogatására rendkívül eredeti módon. Egy kis fadobozon egy néger gyerek szobra ült, két fillér bedobásakor a kis szobor megbillent, mintegy megköszönve az adományt. Nagy sikere volt a produkciónak, többször megismételték. Sokat vívódtam a biccentés és a két filléres nugátkocka között. Az utóbbi győzött, ebben Schwarcz Laci is megerősített: ’’hülye lennél, hiszen ha egy másik gyerek bedobja a két fillért, azért még te is láthatod”. Ma már tudom, hogy ez akkor a realitás diadala volt.

Akadtak viszont keserűbb és fájóbb emlékek is, ezek egyikének nyomát még ma is viselem a bal karomon. A korabeli gyerekeknek még szenzációt jelentett a vonat és az autó. Gyakran elmentünk a vasúti hidra, hogy a jövő-menő vonatokat figyeljük, otthon pedig az udvarban vonatost játszottunk. Két kezemet ütközőként előretartva rohangáltam az udvarban s közben még énekeltem is a ’’Megy a gőzös Kanizsára” című közkedvelt kis dalt. Gőzösöm soha nem érkezett meg Kanizsára, a konyhaajtó üveges ablakában landoltam, melynek cserepei mintegy tíz centis sebet ejtettek bal karomon elvágva az ütőeret. A vér spriccelt, én üvöltettem, anyám pedig rohant velem a Grósz doktorhoz, aki szépen ellátta sebemet, miközben azt kiabáltam: ’’nem akarok meghalni”. Egy szem savanyúcukorral vigasztalt meg, ez hatott, nem bömböltem, és ráadásul életben is maradtam.

Ezen idők legszomorúbb emléke Irén nővérem halála volt. Csupán hat éves voltam, amikor megtörtént első találkozásom a ’’halál kényúrral”. A református női tanítóképző harmadik évfolyamát végezte, amikor az ügyeletes betegség, a tüdővész rövid úton pontot tett remény- teljes, fiatal életének végére. Hat évesen még nem tudtam felfogni egy élet elmúlását. Napokig tartó haldoklása ma jobban fáj, mint akkor. ’’Jaj, mamám, jaj, mamám!” hörögte, szavai mai is tisztán csengenek fülembe. Élénken emlékszem visz379