Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső

sza fehér koporsójában fekvő testére, és még holtában is szép viaszfehér arcára. Az akkori szokásoknak megfelelően a ház udvarán ravatalozták fel, a református teológia hallgatói énekeltek a szertartás alatt. A szertartást a Kenesei néni ablakából néztem végig negyven fokos lázzal. Gondolom ennek tudható be — hallván a teológusok énekét — én is dalra fakadtam, talán bizonyítani akartam, hogy már én is tudok énekelni, csakhogy én a ’’Rámás csizmát visel a babám” című nótára zen- dítettem rá a gyászoló gyülekezet nagy megrökönyödésére. Nem tudok rá más mentséget felhozni, mint magas lázamat. Mondták is később, hogy én is a halál mezsgyéjén sétáltam, mert akkoriban a tüdőgyulladás nem volt tréfadolog. Ma már meg tudom érteni, hogy apám — bár még huszonhárom évig élt — a temetés után többé nem tudott kimenni Irén nővérem sírjához, a szemefénye volt. Vele kapcsolatban még le kell írnom, hogy bizonyára jó tanítónő lett volna belőle, mert mire iskolába kerültem, egészen jól megtanított írni és olvasni. Egyúttal életem új szakasza is elkezdődött, az iskolával együtt a felelősség ideje is beköszöntött, vége szakadt a könnyű, kötelezettség nélküli életnek.

A Fő téri katolikus plébánia iskolába írattak be szüleim, miután ez volt hozzánk a legközelebb. Szerencsém volt, az iskola, de lehet, hogy a város legjobb tanítójának — Hajnal Ferencnek — osztályába soroltak be, az I/B- be. A demográfiai hullám taraján voltunk akkoriban, sok gyerek volt, és hármasával ültünk a padokban, talán hatvanan is voltunk. Pedagógiai ismereteim minimálisak, de nem tudom megállni, hogy összehasonlítást tegyek a régi és új iskolák között. Nem a nosztalgia és a maradiság beszél belőlem, amikor a régi iskolák módszereinek többségét előbbre sorolom a maiakénál. Megállapításaimnál bizonyára sokan felkapnák a fejüket, de hát ezek csupán az én észrevételeim és tapasztalataim, melyek ma már lehetnek elavultak, korszerűtlenek, sőt antihumánusak. Elsősorban a fegyelemről, és ezzel kapcsolatban a testi fenyítésről van szó. Akkor persze nem értettük, de ma már tisztán lehet látni, hogy a társadalmi élet

egyik alappillére a fegyelem. Önfegyelem nélkül senki sem lehet egy közösség teljes értékű tagja. Ezt egy hét-tízéves még nem fogja fel tisztán, ehhez célszerűn alkalmazott szigor kell. A jó tanító és tanítónő tudta mindegyik tanítványáról hol a határ ameddig elmehet a testi büntetésben. Sajnos akadtak olyanok is — talán szadista hajlamuknál fogva —, akik nem tudtak parancsolni nádpálcájuknak, és túlzásba vitték a verést. Szerencsére ők jóval kevesebben voltak. Azt hiszem, a régi tanítási módszerek már bizonyítottak, hiszen ezek alapján jutott Nobel-díjhoz az a tízegynéhány magyar tudós. A jelenlegi számtalan ’’egyedül üdvözítő” toldozott-foltozott rendszerek tudomásom szerint még egyetlen Nobel-díjast sem adtak a világnak, de lehet, hogy ez csak várat magára, mert a tehetség nagyon sok esetben utat talál magának mostoha körülmények között is.

Visszaemlékezéseim szerint az első osztályban egyetlen olvasókönyvünk volt, számolni a golyós számológépen, fapálcikákkal és tejesüveg kupakokkal tanultunk az első évben húszig, a másodikban százig, a harmadikban ezerig, és csak a negyedig osztályban jutottunk el a milliós nagyságrendekig. Az egyszeregyet — amely minden ’’irka” hátsó borítólapján megtalálható volt — már másodikban betéve kellett tudni, ami szerintem ma sem lenne hátrányos, mert az élet számtalan pillanatában nem lehet előkapkodni a számítógépet. Olvasni először szótagolva tanultunk, szigorúan ügyelve a hangsúlyozásra, a szépírás pedig külön tantárgy volt. Elnézve a mai fiatalok írását az gondolhatnák, hogy belőlük csupa orvos lesz, mert írásuk az orvosi receptek olvashatósági szintjén mozog. Az írás, olvasás, számtan, hittan és énekórák mellett a legfontosabb tantárgy az úgynevezett beszélgetés volt. Ebbe minden belefért, és a tanító egyéniségétől és hivatástudatától függően itt lehetett az életre nevelés alapjait lerakni.

Valahol olvastam, hogy az ember az alapvető ismereteinek kb. nyolcvan százalékát kora gyermekkorában szerzi meg. Ezt igazolhatom, mert a beszélgetésórákon elhangozott tanmesék, történelmi események sokkal mé380