Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső

És a szegény úgy örül, csiszi, csoszi köszörül.”

Ezekből a sorokból még most is érzem a harmincas évek elejének komor, válság sújtotta hangulatát, és a keserves, de becsületes munkával szerzett fillérjeik tapintását.

Furcsán hangzik, de igaz: az akkori gyerekek nagy része életének jelentős hányadát az utcán töltötte. Ezt anélkül tették, hogy a mai értelemben vett utcagyerekké váltak volna. Az utcán mindig történt valami, nem kellett a TV előtt kuksolni, hogy érdekes események tanúi lehessünk. Ha mást nem, legalább egy döglött kutyát vagy macskát vettünk szemügyre.

A város pályatévesztett bolygói a bolondok és a koldusok voltak, és vannak ma is. Négyük képe most is elevenen rajzolódik ki előttem, kiváltképp Lang Vilié, aki környékünk legszánalomraméltóbb figurája volt. Az akkori gyereklékek hihetetlenül kegyetlen tudott lenni, még ma is fülembe csengenek a suhan- cok gúnyos kiáltásai: ’’Vili, viszik a tüzes koporsót; lóg a szalonna a zsebedből; kitagadtak a hitközségből; csongrádi bombavető” stb. Ilyenkor meglódult lomha, mezítlábas teste, üldözőbe vett néhány gyereket, kiket persze sohasem ért el, és ezért válogatott — itt le nem írható — szidalmakat küldött az inaló gyerekek után. Pedig nem volt rossz ember, a mende-monda szerint gazdag zsidó rokonai éltek Amerikában, akik a pápai hitközségen keresztül támogatták. Ám a kapott pénzre nem tudott vigyázni, nem költött magára semmit, kedvenc szórakozása volt, hogy az őt nem csúfoló gyerekek közt aprópénzt szórt a levegőbe élvezvén a porban hempergő gyerekek látványát.

Dani a Nagy cukrászda előtt ütötte fel sátorfáját, és a gyerekek kérésére latinul temetési szertartási szövegeket morzsolt, közben szaporán osztotta az áldást. Én legjobban Jaszitól, a kobakos, kampósbottal járkáló kis zsidóembertől féltem, mert kiszámíthatatlan és rendkívül gyors volt, néha még azokat is megkergette, akik nem csúfolták. Legjobban az hozta ki a sodrából, ha valaki rákiáltott: ’’Jaszi, ne mókázz!” Kampós botja és gyorsasága miatt bizonyos tisztelettel viseltettünk irányába.

A gyengébb nemről sem szabad megfeledkezni: legjelesebb képviselője a Szalagos Mariska volt, akit jó dolgos, erős nő létére szívesen hívtak munkára. Nálunk is többször megfordult a szobák padlóinak felsúrolása végett. Férfiakat megszégyenítő erővel rendelkezett, felgyürt ujjú ruhájából henteslegény izmok dudorodtak elő.

Gyermekkoromban szomorú mementóként több, az első világháborúban megrokkant, kezét, lábát elvesztett koldus is jellegzetes alakja volt a városképnek. A népnyelv kérege- tőknek hívta őket. Még most is szégyenkezem, de okolásul leírom, hogy tízéves koromban kaptam a legnagyobb, de legjobban megérdemelt pofont bátyámtól, teljesen megérdemelten, egy életre kiható tanulsággal. A sánta Färbert, egy a háborúban féllábát elvesztett zsidó kárpitos járását utánoztam, nem véve észre a mögöttem jövő bátyámat. Még ma is hálás vagyok azért az irtózatos pofonért, amit tőle kaptam. Mindent megértettem, nem kellett semmit sem magyarázni, soha többé nem csúfoltam senkit.

Azt hiszem ideje visszatérnem az eredeti helyszínhez, mert gondolataim alaposan elkalandoztak. Sajnos ez a lehetőség a továbbiakban is fennáll, mert minden eszembe jutó emlékmorzsa újabb esemény görgetegeket indít meg. A Szt. László utca 27. sz. alatti házunk a zsidónegyedben volt, szemben a főrabbi lakott, mellette a laskaház szerénykedett, melyet évente egyszer, pészah előtt használtak. A pápai szó- használatban közléknek nevezett sikátorok vezettek át utcánkból a Korvin és a Petőfi utcába, majd onnét tovább az Eötvös-, illetve Rákóczi utcákba. Ezek jelentősen megkönnyítik még ma is a gyalogosforgalmat. Ódon házak, málló téglakerítések közt húzódnak, s jelentőségüket vesztve csendesen agonizálnak. Pedig hajdan hangosak voltak a gyalogjáróktól, a héderbe igyekvő kisiskolás zsidógyerekektől, és a komoly, fekete kabátot és kalapot viselő, jesivába siető talmudistáktól.

Péntek este, a szombat ’’bejöttékor” komoly, szolid eleganciával öltözött zsidó pol378