Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső

bennünket, gyerekeket pedig a bástyái grun- don viselt dolgainkért. A ’’biztosúr” oldalán tekintélyes méretű kard himbálódzott, ami akkoriban nagyobb tekintélyt parancsolt, mint ma egy géppisztoly. Mi gyermekkorunkban még az első világháború öregjeinek, és a pápai 7-es huszárok történetein nőttünk fel, akik még valódi .kardforgatók voltak, és még puskára tűzött ”bajnét”-tal indultak szuronyrohamra. Innét eredhetett az a feltétlen tisztelet a kard iránt, melyet gyermek és felnőtt egyaránt érzett egy rendőr megpillantásakor.

Tehát sétára indultam, mégpedig a Kígyó utcába. Csupán néhány százméternyire van tőlünk, a Barátok templomának árnyékában lapul meg ma is érintetlenül. Az úttest ma is éppoly gödrös és sáros, mint hetvenhárom évvel ezelőtt, amikor szüleim hetedik gyermekeként napvilágra jöttem. ” - Szerencsés gyerek lesz — mondta Torma néni a bábaasszony -, hetedik, a hét az mindig jót jelent.” Igaza lett, mert addigra már három kistestvérem nem volt az élők sorában, hihetetlenül buta — ma már játszva gyógyítható — betegség végzett velük. Mint később elmesélték, engem is kerülgetett a kór, de a hetes szám szerencsét hozott, és a Kígyó utca 7. sz. ház még három évig otthont adott. Ebben a házban csak lakók voltunk, ami nagy lecsúszást jelentett egy önálló, üzlettel bíró cipészmesternek — apámnak —, főként ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően a Fő téren lévő Hanauer-házban laktunk. Nagyon sok kisiparos és kereskedő egzisztenciája ment ekkor tönkre, az első világháborút követő években, és a lassú lábadozás után soha nem nyerték vissza régi rangjukat.

Azóta sem jártam abban a házban. Olykor, ha arra visz utam, ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy benyissak a kapun, és meggyőződjek arról, hogy a fehérre meszelt deszka faházak, és az egyik fal sarkában lévő kis homokrakás vajon ott vannak-e még? Csupán e kettőre emlékezem, s talán jobb is, hogy erőt veszek magamon, és nem nézek be a kapun, mert akkor ezek a képek is elillannának.

A következő, kora gyermekkori kép már a Szt. László utcai házunkból ered. A sokat

emlegetett 1929-es zord tél idején a ház sarkában az ereszcsatornáig tornyozta fel a havat a szél. Ez volt az első élményem az új házban, amit még megannyi új követett. Érdekes módon ezek nem csak testvéreimmel, hanem a ház- és utcabeli gyerekekkel kapcsolatosak. Feri bátyám hét, Irén és Ilonka nővérem tizenegy illetve tizenöt évvel voltak idősebbek nálam, s vajmi kevés idejük és kedvük volt számomra. Akkoriban a szülők sem kényeztették el csemetéiket, sem idő, sem pénz nem jutott erre. Szerencsére udvarunk és pajtásaim számtalan lehetőséget kínáltak a játékra. Talán alapvető természetem, talán a szülői nevelésnek köszönhetően nem voltam ’’rosszgyerek”, de jó sem, amolyan középfinom, mint a törökdohány, amiért apám szalajtott el a trafikba. Azt, hogy ilyenné váltam, azt anyám példabeszédeinek és intelmeinek is köszönhettem. Folytak belőle a tanulságos jó és rossz példák, valamint a tiltások, melyeknek legsúlyosabb refrénje a ’’megmondalakapád- nak” volt. Gondolom ez is hatott, mert — bár apám nagyon ritkán vert meg — az ütlegek inkább megszégyenítőleg hatottak rám, mint fájdalommal. A rosszalkodás ugyanakkor következetes szigorral betartott kedvezmény-elvonásokkal is járt. Szó ami szó, nem váltam olyan gyerekké, akit a javítóintézet réme fenyegetett.

Annak a komák bevett szokása volt a lakások bérbe adása. Szüleim is úgy gondolták, hogy a négylakásos ház három lakását bérbe adják kiegészítvén a cipészmesterségből származó, egyre csak apadó bevételeket. A lakbérek akkoriban is magasak voltak, s a társadalmi ranglétrán le-felcsúsz- káló családok gyakran változtatták lakásaikat. De nem ám akármikor! Szigorúan betartott szokás volt a lakások bérletének felmondása, mégpedig május vagy november elsejére. Ha figyelembe vesszük a lakások alacsony komfortszintjét — légöblítéses illemhely, és az udvaron lévő egy szem falikút —, bizony azt kell mondani, hogy a lakbérek borsosak voltak. A két szoba, konyhás lakás havi bére 25 pengő, az egy szoba, konyhásoké pedig 16 pengő volt. Jellemzésül leírom, hogy egy napszámos napi bére 1-1,50 pengő volt, és városházi végrehajtók dolgoztak havi 60 pengőért.

376