Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 1-2. szám - Féllábbal a pokolban

sége és a lánya a további gyaloglást válasz­totta, és az út további részén nem tudhatták, hogy mi történt a férjükkel. Mi sejtettük, mert Szabó Lacival utolsónak jöttünk el, mert mi raktuk fel a konyháskocsira a kondérokat. A két öreget beterelték az istállóba, ahol az egyik őrmester maradt vissza velük. W. Lajos nagy, szomorú barna szemeit még most is látom, ahogy rámnézett. Valami vigasztalót mondtam, és intettem nekik, ahogy ott álltak a fal felé fordítva. Felültünk a konyhás kocsi­ra, és a menet után eredtünk. Nemsokára átléptük a régi országhatárt, és útközben ke­rült el bennünket kerékpárral a visszamaradt őrmester. A hátán keresztben átvetett gép­pisztoly sok mindent elárult. A következő nap újabb izgalmakat hozott. Szokás szerint szür­kületkor kelt útra népes seregünk. A nappali szálláshelyünk eléggé „szellős” volt. és őrzé­sét nehezen lehetett ellátni. Ekkor érlelődött meg Rédey századosban és három társamban a szökés gondolata. Én nem mertem vállal­kozni a szökésre egyre fogyó erőm és sebeim miatt. Valami félreértés folytán Szabó Laci visszamaradt, és csak hárman: Rédey, Gogolák és Gellai szökött meg az indulás előtti félórában. Az indulást természetesen létszámellenőrzés előzte meg, amikor is kide­rült a három fő hiánya. Csonka főtörzsőrmes­ter tajtékzott, azt hittem lenyel bennünket, mert joggal feltételezte, hogy tudtunk a szö­késről. Később már idehaza tudtuk meg, hogy egy szőlőhegyen lévő csőszkunyhóban buj­káltak, és sikerült elrejtőzködniük a kutyás keresők, és a levegőben köröző Stroch- repülőgép elől. Néhány napot kellett várniuk az oroszok odaérkeztéig. Gogoláknak szeren­cséje volt: nyelvtudása révén azonnal tolmács lett, és még a nyár elején sikerült „búcsút’' vennie az oroszoktól, és hazatérnie Pápára. Rédeyt és Gellait azonban bevágták a hadi­foglyok közé, és Budapesten keresztül indí­tották őket a Szovjetunióba. A Budapesten veszteglő hadifogoly-szerelvényről Rédeynek összeköttetései révén sikerült kiszabadulni. Gellainak - szegénynek - nem volt ilyen sze­rencséje. Ő két évet húzott le Oroszországban. Eme kis közjáték után csak másnap indul­tunk tovább. Hamarosan kiderült, hogy a kö­zel egy századnyi őrszemélyzet mindent megtesz azért, hogy minél rejtettebb utakon kíséijenek bennünket, mert féltek, hogy visszairá­nyítják őket a frontra. Volt köztünk egy németül tudó rab, akit Csonka főtörzsőrmester az in­dulás előtti órákban felderítésre és szállás­szerzésre küldött, és csak az ő visszatérte után indultunk útnak. Ez a taktika mindvégig be­vált, és az őreinknek is, nekünk is megnyug­tató megoldást jelentett. Kitérőkkel, kerülők­kel a Marchegg-Matzen-Horn-Zwettl útvona­lat követtük. A városokon történő áthalad- tunkban erőltetett menetben hajtottak minket, fokozottabban ügyelve a további szökések megakadályozására. Lassan kialakult a „napi­rend”. Estefelé, - amikor már nem fenyegettek a légitámadások - indultunk útnak. Elég ké­nyelmes tempóban meneteltünk, úgyhogy az asszonyoknak sem okozott különösebb fáradt­ságot a gyaloglás. Gondot csak Rudnyánszky bárónőnek okozott, aki lovaglócsizmában vonult be a börtönbe. Lába csúnyán beleda­gadt a csizmába, és emiatt mindkét lábbeli rüsztjén egy-egy hosszanti vágást végzett Szepesi bácsi, a Jehovás suszter. Komikus látvány volt, amikor menet közben a két csizma minden lépésnél tátogatott, mint a szárazra vetett hal. A gyaloglások közt pihe­nőket is tartottunk, és általában reggel tájt érkeztünk meg a kiszemelt faluba. Minden gazdasági udvarhoz tartozott egy nagy zárt pajta, benne kis mezőgazdasági gépekkel, és kévékbe kötött zsuppszalmával. Elvileg itt egész nap pihenhettünk, várva a sovány kis ebédet, vagy az indulás előtti vacsorát. Nap­közben „derítettük fel” a krumplisvermeket, de a sárga csikórépát sem vetettük meg. így bizony a nappali alvásra nem igen jutott idő, és este kialvatlanul vágtunk neki a mintegy harminc kilométeres napi penzumnak. Ha nem tapasztaltam volna, nem hinném el, hogy menetközben is lehet aludni. Sokan közülünk váltak „alvajárókká”, aminek legfőbb bizo­nyítéka az volt, hogy az útkanyarban az alvók egyenesen továbbmentek, neki a falnak, vagy az ároknak. Tragikomikus látvány volt. Ha esett az eső, az engedélyezett pihenőket akkor is betartottuk, de sajnos nem tudtunk leülni. Állva viszont nem lehetett aludni, aki egy pillanatra is elszunyadt, azonnal elveszítette egyensúlyát, és hanyattesett. A menetelés 316

Next

/
Thumbnails
Contents