Lapok Pápa Történetéből, 2000
2000 / 1. szám - Messze volt a cél...
fejlődésemnek komoly korszaka volt. De életem nehéz korszaka is: állandó készenlét, állandó idegfeszültség. Ez a munkakör jobban megviselt, mint a marcalgergelyi hat osztályos osztatlan népiskola. Pedig itt húsznál alig több értelmiségi szülők gyermekét tanítottam, Marcalgergelyiben pedig gyakran 80-nál is több parasztgyereket. Meg is becsültem később a gyakorló-iskolai tanítók munkáját; őket a mai napig a tanítóképzés legfontosabb munkásainak tartom! Én pedig innen is távolabbra tekintettem. Az 1937/38-as tanévre beiratkoztam a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára a történelem-földrajz-müvelő- déstörténelem szakra. Az egyetemen — soproni egyetemi kapcsolatok révén — elnézték, hogy nem hallgattam az előadásokat. Amikor 1938. év szeptemberében pedagógiából és történelemből, földrajzból kollokviumra jelentkeztem, csodálkozva fogadtak Pécsett. Tóth László professzor nem akarta elhinni, hogy kollokválni akarok. Mindenki a felvidéki események lázában élt. Minden tárgyból jelesre kollokváltam. Tehát: 1938 szeptembere van; 32 éves vagyok. Tanítói oklevelemen kívül, gimnáziumi érettségi bizonyítványom, polgári iskolai tanári oklevelem, gyakorló-iskolai tanítói képesítésem van, ezenkívül két jogi kari, két bölcsészkari egyetemi félévvel rendelkezem. De hiába a sokféle bizonyítvány, képesítés, még mindig messze a cél, sőt beláthatatlan. Minden jel arra mutatott, hogy a tanítóképző-intézeti tanári képesítés megszerzéséhez zárva marad előttem az út. Mikor ezekről a gondjaimról beszélgettem jóindulatú tankerületi főigazgatónknak, azt tanácsolta, írjak kérvényt ezügyben a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszternek címezve, s küldjem el Szegedre, a Tanítóképző-intézeti Tanárvizsgáló Bizottság elnökének, s kérjem, hogy javaslatával terjessze fel a minisztériumba. A kérvényben felsoroltam eddigi tanulmányaimat, hivatkoztam jelentős gyakorlati működésemre, és kértem tanítóképző-intézeti tanári vizsgára való bocsátásomat. A bizottság elnöke közölte velem, hogy csak akkor javasolhatja kérésem teljesítését, ha még két félévi egyetemi tanulmányokat folytatok, főként pedagógiából és filozófiából. Természetesen, szívesen vállaltam erre kötelezettséget. Megtudtam, hogy Szegedről kedvező javaslattal ment fel a kérvényem a minisztériumba. Később azt is megtudtam, hogy ügyem előadója a minisztériumban a kiváló irodalomtörténész, Bisztray Gyula miniszteri tanácsos, később egyetemi tanár volt. Az volt a véleménye, hogy ennyi küzdelem, törekvés, igyekezet után, méltányos, indokolt, hogy az engedélyt megadják. De ezt csak később tudtam meg, s rendkívül aggódva, izgatottan vártam a minisztérium döntését. Meg is kaptam a vizsgaengedélyt azzal, hogy még két félévet kell hallgatnom az egyetemen. Boldog voltam. Bisztray Gyula nemrég hunyt el; emlékét hálás kegyelettel őrzöm. Életem egyik legszebb időszaka következett. Főhatóságomtól fizetéses tanulmányi szabadságot kaptam, s 1939. januárjától ugyanez év decemberéig Szegeden hallgattam az előírt előadásokat. Sőt, ezeknél sokkal többet. Egy évig nem volt más dolgom, mint a tanulás; érdeklődésemnek megfelelő stúdiumokkal foglalkozhattam. Rendszeresen eljártam pl. Sik Sándornak az óráira, két félévig Arany Jánosról tartott előadásokat. Kíváncsiságból néhány előadását hallgattam Horger professzornak is, aki pár évvel azelőtt tanácsolta el József Attilát az egyetemről. Amikor nem voltam előadáson, Várkonyi Hildebrand professzor neveléslélektani laboratóriumában ismerkedtem az új lélektani kísérleti berendezésekkel. Gazdag, szellemileg gyümölcsöző esztendő volt ez. Ott, Szegeden, az egyetemen döbbentem rá, milyen szerencsés helyzetben van az, aki 4-5 évet rendes hallgatóként tölthet az egyetemen. Az ún. távhallgatás ezt nem pótolhatja. Szakdolgozatomat „A gyermek kérdéseinek nevelés-lélektani vizsgálata” címmel Várkonyi professzornál készítettem, aki ezt a témát disszertációként javasolta. A tanítóképző-intézeti tanári vizsgát 1939. év decemberében tettem le — pedagógia-filozófia szakcsoportból — kitűnő eredménnyel. 197
