Lapok Pápa Történetéből, 2000
2000 / 1. szám - Messze volt a cél...
orgonálásban, éneklésben bizony voltak már komoly nehézségei. De tanítani szeretett volna. Ma is restellem, hogy éppen az én Édesapám — aki akkor községbíró volt — kierőszakolta Cseri Ferenc nyugdíjaztatását. Mi, én és testvéreim, hajlott korú tanítványai, hálával és kegyelettel őrizzük emlékét. Nemrégiben kezembe kerültek a volt soproni evangélikus gimnázium régi értesítői. Örömmel fedeztem fel bennük Cseri Ferenc nevét, aki Répcelakról került a nagyhírű soproni iskolába, s az alsó négy osztályt abban az iskolában végezte, a múlt század hatvanas éveiben. Az értesítőben neve után ez áll: „Radó Lajos gyámoltja” — tehát szegény szülők gyermeke lehetett. Mindezt eddig nem tudtuk. Csak azt tudtam, hogy tanítói oklevelét a soproni ev. tanítóképző- intézetben szerezte, amelynek később magam is növendéke, majd tanára lettem. A soproni tanítóképző intézet alapító igazgatójának szakállas fényképét már gyermekkoromban megismertem a tanítói lakásban, s aztán évekig — naponta — láthattam a soproni intézet dísztermében. Cseri Ferenc nagy tisztelettel emlegette mindig Pálfy Józsefet, a soproni tanítóképző-intézet volt igazgatóját. Az elemi iskola V. osztályát 1918-ban végeztem. S még ez év szeptemberében beiratkoztam a sárvári állami polgári iskolába. Sárvár Gércétől 10 km-re fekszik. Ezt a nem is rövid utat naponta gyalog tettük meg több falubeli társammal együtt. Csupán a legkeményebb téli hónapokban aludtam bent, Sárváron, Grósz néninél. De a hét végén ilyenkor is hazamentünk élelemért. Gyakran előfordult, hogy beleestem a hóval borított útmenti árokba, nem látván az utat. Grósz néni szoba-konyhás lakásában ne- gyedmagammal szorongtunk. Érdekes módon mégis jól éreztük magunkat. Grósz néni tiszta volt, szigorú rendet tartott, de este, tanulás után mindig mesélt nekünk. Nagyon élveztük meséit, tört magyarságát. A Tanácsköztársaság idején állandóan hozták a szomszédasszonyok a forradalom híreit. Emlékszem, ebben az időben, amikor hazafelé gyalogoltunk, gyakran elhagyott bennünket Urbán elvtárs, a járási népbiztos (néhai Urbán Ernő író apja) fakerekü dübörgő-zörgő autóján. Mi amolyan gyerekfejjel- logikával utána kiabáltunk. „Elvtárs, ez nem egyenlőség!” Gércén, lakóházunktól nem messze volt a községháza. Annak lépcsőjéről hangzottak el a politikai szónoklatok. Mindig meghallgattam, amikor Farkas János tanító úr beszélt. Higgadt, okos szónoklataira ma is emlékszem; nem izgatott, nem lázított, népünk szociális gondjait elemezte, a hibák, bajok orvoslását sürgette. Sárváron, az iskolában is kezdtek „új szelek fújdogálni”. Az egyik tanuló bekiáltott harsányan Dragovits tanár úr órájára: „Elvtárs, csöngettek!” Ez még akkor nagy fegyelemsértés volt. Joó Jenő igazgató (katonaruhában járt) a tornaterembe rendelte az egész tanulóifjúságot, s ott, a nyilvánosság előtt alaposan leszidta a gyorsan „demokratizálódott” tanulót. 1919 júniusában — az első osztályt végeztem — a bizonyítványomban csak ennyi bejegyzés volt: megfelelt. A sárvári polgári iskolának jól képzett tanárai voltak. Kónya Lajos, aki nyolc évvel később járt ebbe az iskolába, „Kicsi a világ” c. életrajzi regényében kitűnő, hiteles arcképvázlatokat készített volt tanárainkról. Még őt is azok tanították, akik engem. Nagyra becsültem Barabás Györgyöt, a magyar nyelv tanárát, Pelle Lászlót, a történelem tanárát. Barabás György nagy gondot fordított a helyesírásra, később magam is alkalmaztam következetes tanítási módszerét. Pelle Lászlónak nagy tárgyi tudása, szédületes memóriája ragadott meg. Barabás György testvéröccse, János is tanított bennünket, sajnáltuk, hogy csak rövid ideig. Ő egészen más egyéniség volt, mint a bátyja, bizonyos könnyedség, közvetlenség jellemezte. Amolyan „jópofa” tanár volt, tréfálkozott velünk, azért szerettük. Valamikor, az ötvenes években a pápai tanítóképző-intézetben — szokás szerint — találkozóra gyülekeztek a volt tanítványok. Úgy emlékszem, a 45 évvel azelőtt végzettek jöttek be hozzám az irodába. Én akkor az intézet igazgatója voltam. Már az ajtón kívül valami ismerős beszéd, hang ütötte meg a fülemet. Biztosra vettem, hogy nagyon régen hallottam már ezt a kellemes, 191
